Talpra tömbmagyar, hí a tömbhaza!

„Csonka-Magyarországon csonka-magyarok élnek.”
Láng Gusztáv

ABASÁRI „Papp Géza abasári katolikus apátplébános lép a mikrofon elé.

- Olyan törvényhozás legyen Magyarországon, amely magában foglalja a bibliai tízparancsolatot - mondja. - Mert ne feledjük, hogy a történelem megismétli önmagát. [...] Nem volt elég a magyar vérből? Itt harcoltunk Európa pajzsaként a Nyugatért, és láthatjátok, mit kaptunk érte. Semmit. Ötvenhatban is egyedül maradtunk, és most sem fog segíteni rajtunk senki más.

- De ne veszítsétek el hiteteket, mert ha hit nincs, megáshatjuk a sírunkat. Merjünk keresztények lenni, és merjünk magyarok lenni - ha nehéz, akkor is. A magyar út, Jézus útja. [...]

Hegedűs Zsuzsanna gyönyörű magyar dalai után Csurka István, a nagygyűlés fő szónoka, a Magyar Igazság és Élet Pártja elnöke lép a mikrofonhoz.

- [...] miközben a NATO védelmet ígér, bomlaszt és rombol, a globalizmus, az Egyesült Államok, a világméretű pénzhatalom fegyveres erejeként a jelenlegi kasztrendszer fenntartójaként telepszik rá a magyarságra. [...] Ne felejtsük el, hogy a földkérdés a lehető legszorosabban összefügg a NATO-csatlakozás kérdésével. A termőföld a haza földje. Ha idegenek kezébe jut, nincsen haza. A NATO számára természetesen sokkal kényelmesebb, ha a magyar föld nem terem magyar hazafiságot. Magyar hazafiság csak magyar tulajdonban lévő földön terem [...] körömszakadtáig ragaszkodunk a hazánkhoz. Mert ez magyar föld.

A forró tér visszhangozza a szavakat: Magyar föld...” (Pilhál György: Szent István intései. Magyar Fórum, 1997. augusztus 28.)

ALBUM-MAGYARORSZÁG „Ön, kedves utazó, ki e fényképeket nézegeti, s tán ellenőrzésképpen kipillant majd a kabinablakon, hogy valóban így kék-e az ország fölött az ég, Ön nem téved, Korniss Péter Album-Magyarországa valóban ilyen szép.

A »modell«, e tavaszodó földdarab természetesen nem egészen ilyen.

Sokkal szebb. Sokkal csúnyább. Színesebb. Szürkébb. Szegényebb. És folytathatnám, de Ön hamar megunná. Magyarország a hazám, a hazánk, és ez nagyon bonyolult viszony, terhelt, intenzív és családi. De ez a »családi« album, azt hiszem, nagyon rendben van, egy nagy fényképész hiteles kollekciója. Lehet rá büszkének lenni, és lehet szeretni, ahogy a modellt is.

Ma, mikor írom ezt, még javában tél van, véletlenül szivárog épp a nap a szürkéssárga város fölött, de tél, és ilyenkor lehet a legjobban várni azt a valamit, amit tavasznak neveznek ezen az égövön. Finnugor szó, s ha a magyarban lenne nemük a főneveknek, bizonyosan nőnemű lenne. Egész pontosan: kamaszlány-nemű, lásd: Botticelli.” ( Parti Nagy Lajos: Vízkék tavasz - Korniss Péter képeihez. Horizon, a Malév Hungarian Airlines magazinja, 1997 március/április.)

AVAR „Igen sok könyvünk volt. Maglócán sokat olvastak. Akadtak persze buburnyákok is, akik nem, de az »ősi« családok kivétel nélkül. A magukat ősinek tituláló családok mindmáig az avar tudat hordozói. Közel negyven év távollét után falumba látogatván, gyerekkori barátom és szomszédom első kérdései közt szerepelt, hogy emlékszem-e még az avar gyűrűre, meg tudom-e még, hogy avarok vagyunk...

Ténylegesen és csakugyan. Ám a szövet sok szálból készül. Az avarok hunokkal keveredtek, majd besenyőkkel, akik meg már félig vagy egészen zsidók voltak akkorra. Az én kihímzésemhez még a kis- és nagykunok is hozzájárultak.

[...]

Orvosnak készültem, mert a »tudók«-tól - ma sámánnak mondják őket -, sokat tanultam, és gyógyítottam is. Akarva, akaratlan. Akinek azt mondják, »te tudsz«, abban hisznek, bíznak, attól segítséget várnak. A régészet, a történelem, a nyelvkutatás azonban még jobban érdekeltek. Valahogy a légben voltak jelen a múlt megoldatlan titkai. A magyarság az ország sok vidékén »szentistvános« - idolja az első keresztény uralkodó. Mentül erősebb a szláv vagy német bekeveredés, ez antul erősebb. Ez föltérképezhető néprajzilag - s én föltérképeztem. Mifelénk nem szerették, sőt sokan gyűlölték István királyt, aki a »népet szolgaságra vetette és a papoknak adta a földet!«. Mióta a röghöz ragaszkodás meglazult, ez a magatartás is vesztett erejéből. Mindemellett a Hanság, a Rábaköz, a Mosoni-síkság Lehel és Sur vezér népei voltak, a Lech-mezei árulás áldozatai. A rábaközi sámánok hagyatéka szerint István öregapja, Taksony, szövetkezett Lehel, Bulcsú és Sur (besenyő vezér) ellen a németekkel.” (Máté Imre: A vörös bölcsész - Önéletrajzos visszaemlékezés. In: Távolságközelítés térben és időben [esszéantológia az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra, szerk: Török Miklós], kecsmetionPRESS, Nürnberg, 1999.)     

BENCSIK „A magyar paraszt ritkán szokott lázadni, lázadása soha nem volt sikeres, de most az lesz.” (Bencsik András: Lép a nép. Demokrata, 1997. február 27.)

BILL „Az amerikai elnök megdicsérte Magyarországot” (Szalagcím.) „Az elnök beszédéből egyértelműen kitűnt, hogy Amerika évtizedek óta legjobb évét zárta [...] Az Egyesült Államok vezető szerepét a világon senki sem kérdőjelezi meg [...] Beszédének külpolitikai részét Bill Clinton Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság NATO-csatlakozásának méltatásával kezdte, mint mondta: »Ez a három volt kommunista ország igent mondott a demokráciára. Arra kérem a szenátust, hogy mondjon igent nekik, új szövetségeseinknek«. Az elnök ismét határozottan megfenyegette Irakot, arra intve Szaddám Husszeint, hogy nem dacolhat az egész világgal.” (Magyar Hírlap, első oldal, 1998. január 29.)

BÚSMAGYAR „A múlt számban mutattam rá Kölcsey példáján, hogy száz év előtti romantikusaink milyen véleménnyel voltak arról a nemzetképről, melyet a mai nemzetkarakterológia belőlük merítve, rájuk támaszkodva és hivatkozva alkot meg a »búsmagyar« alakjában. A múlt számban közölt Kölcsey-idézetből kiderül, hogy Kölcsey távolról sem tartotta a »búsongást«, s mindazt, amit e képpel össze szokás foglalni, gyökeres, eredeti és állandó nemzeti jellemvonásnak, még kevésbé lényeges tulajdonságnak, hanem csak a történeti helyzetet időszerűen kísérő lelkiállapotnak. Azért »bús« a magyar szerinte, mert oka van rá, nem azért, mert lelki alkata olyan - lelki alkata egészen más előjelű érzésekre diszponálja -, s amikor nem volt és amikor nem lesz ok rá, a »búsmagyar« nyom nélkül elenyészik.

Azóta Széchenyi Istvánnál akadtam teljesen ilyen értelmű megállapításra. A Hunnia 175. oldalán ezt olvashatjuk: »A Magyar minden nap erősebben érezvén a lelki szemrehányás epesztő kínjait, hogy nemzeti sajátságitól gyáván elpártolni tudott, de még csak anyanyelvével sem bír többé, oly ingerlékeny, s a legviszásb érzések nyugtalanságival oly telisded-teli van, mint minden érző test, melyben tövis ül, s mely annak szünetleni bökdösésit élesebben érezni kezdi. Azon ki nem magyarázható melankólia, mely minden érzelmin, sőt még legszebb örömin is átborong, s mintha keleti vérében rejteznék, már-már alkotórészévé vált; azon öröki megelégületlenségi magával s az egész teremtéssel, mi vagy gyászoló búba süllyeszti, ha érzetit zengi, vagy kicsapongásra oly könnyen lobbantja, ha vigadni akar, s mint kétségbeesett gondjait erővel felejteni törekszik; mindazon ismertetőbb jelei végre mostani karakterének, mint szapora lelkesedése, még szaporább elhidegülte, állhatatlansága, rendetlen viselete dolgainak, éltének nem nagy becsben tartása, s honáért mindent áldozni készsége, de viszont mind másokkal, mind magával oly ritka egyezése, sőt ügyefogyott egymás elleni örök irígysége - beteg állapotjának mindannyi félre nem érthető kórjelei.«

Íme hát Széchenyi is a »beteg állapot kórjelét« látta »azon ki nem magyarázható melankóliában«, mely a magyarnak »már-már alkotórészévé vált«, s úgy tűnik föl, »mintha keleti vérében rejteznék«. Széchenyi is tudta, hogy nem ott rejtezik, hanem éppen akkori történelmi állapotában. Sőt! Íme mindazokat a tulajdonságokat, melyeket nem egyszer a nagy magyar bűnökként sorolt fel, ugyancsak »a beteg állapot kórjeleinek« tekintette, a pillanatnyi meghasonlás lelki következményeinek. Másként hogyan is hihetett volna a magyar belső, lelki reformjának lehetőségében, s hogy lehetett volna ereje munkálkodni rajta?” (Joó Tibor: Még egyszer a „búsmagyar”-ról. Nyugat, 1939 I. 3.)

DÁN „Engem ne sirass már / nálam magyar a dándog, / torkomon ül a rák, / visszeresek a lányok.” (Voga-Turnovszky paródiaduó a ‘80-as években Janicsák Istvánék, vagyis a ZiZi Labor egyik számáról.)

DUNAI ALBÁN „Az albán létélményt úgy lehet megfogalmazni, hogy mivelünk nagyon ki lett itten toszva. Természetesen a történelem abból áll, a nagy folyami kultúrák megjelenése óta mind a mai napig, hogy valakikkel folyamatosan és csúnyán ki van toszva, az albán létélmény közelebbi sajátossága csupán az efölötti tehetetlen düh és esztelen agresszivitás, amit egyébként szintén képes volnék verbálisan összefoglalni - hallatlanul gazdag a mi nyelvünk -, de most inkább mégse.

Az albán létélmény nem Albánia-specifikus és nem okvetlenül jár együtt fegyverhasználattal. Például a dunai albánok nem lőnek, mert puskájuk egyelőre nincs nekik, csak felvonulnak és ordítoznak, pár napja itt is mentek a Körúton, néztem és hallgattam őket, mondták, hogy vesszen Horn, vesszen Pető, munkát, kenyeret, Horn Gyulának kötelet, aki magyar velünk tart, meg efféléket [...]

A Körút és a Wesselényi utca sarkához közeledő menet azt kezdte ordítani, hogy jenkik haza, noha jenki se közel, se távol nem volt egy szál se, amúgy pedig elég sok a román a környéken, ukránok is vannak, oroszok is, további nációkról nem is beszélve, de hogy éjszakánként az erre ténfergő amerikai bűnözők veszélyeztetnék a közbiztonságot, azt azért nem mondanám.

Fölnéztem a szemközti ház homlokzatára és minden kiderült.

A Lite angol nyelviskola cégtáblája van az első emeleti erkélyen, egyik oldalon brit zászló, a másikon amerikai. Ezt látta a vonuló dunai albán, s dühe egyből az angol rendhagyó igék ellen fordult [...]” (Váncsa István: Az albán létélmény. Élet és Irodalom, 1997. március 21.)

ELHATÁROLÁS „A szlovéniai Lendván vasárnap rejtélyes plakátok jelentek meg, amelyek augusztus 11-ére „rég várt magyar feltámadást” helyeznek kilátásba. A helyi magyarság képviselői nyomban elhatárolták magukat a hirdetményektől, s a szlovén újságok is megállapították, hogy itt eddig soha nem nyilvánult meg magyar sovinizmus. [...] Az APA a hírrel kapcsolatban megjegyzi: a »magyar feltámadást« hirdető plakátok komolyságát illetően - legalábbis a jelzett dátum miatt - kételyek ébredhetnek, augusztus 11-e ugyanis a napfogyatkozás napja. [...] Néhány szlovén szervezet augusztus 1-jén emlékezett meg a Muravidék Szlovéniához csatolásának 80. évfordulójáról. Rendezvényeiket plakátokon hirdették meg, és ezeket ragasztották át később a nacionalista felhangú felirattal.”  (Plakátprovokáció Szlovéniában. Magyar Hírlap, 1999. augusztus 5.)

ELMAGYAR „Emlékezetünk szerint az elmagyarosítás volt a magyar középosztály mély titka. Szinte minden középosztálybeli házban volt tényleges vagy elképzelt titkos zsidó a háttérben. Nem lehetett kideríteni a különbséget, mert a családi rend nem engedte ezt a kérdést feltenni. Ehhez a hivatalos rendszer annyiban járult hozzá, amennyiben a magyar születési bizonyítvány csak a magyarosított nevet mutatta. Ha a család a gyerek előtt titokban akarta tartani a hátteret, erre voltak törvényes fikciók, legalábbis tizennyolc-huszonegy éves korig.

A Horthy-korszak végén és Szálasi alatt ezt a legális fikciót a feje tetejére állították: mindenkinek be kellett bizonyítania, hogy nem »zsidó eredetű«. Mintha az államhatalom megpróbált volna minden embert lábánál fogva megrázni, hogy kiessenek zsebéből a titkos zsidóság tényei. Az Osztrák-Magyar Monarchiától kezdve a Horthy-korszak derekáig, tehát a zsidótörvények kezdetéig az állam többé-kevésbé hozzájárult a középosztálybeli zsidóság asszimilációjához. Ennek gyakorlati következményeként a zsidó »eredet« családi titokként kezelése lehetséges volt. A zsidótörvények azután teljesen felfordították ezt a rendszert. Általános bizonyítványvizsgálat következett. »Jó, apád neve Kovács, de mi volt a nagyapád, dédapád, ükapád neve? Van-e valami Kohn a Kovács mögött?« Ha megtalálták a Kohnt, az a halállal volt egyenlő. Az ilyen vérkérdés nem tréfa.

Akinek összeköttetése vagy esze volt, hivatalosan eltüntette a Kohnt.” (Joseph B. Juhasz-Lester Shepard: Kapcsolatok. Liget, 1999/4.)

ETNOBIZNISZ „Azt is ki kell egyszer mondani, hogy bizonyos határon túli magyar vezetők részéről elhangzott kritikák mögött kemény egzisztenciális és anyagi kérdések húzódnak. 1994 után megszűnt az a gyakorlat, hogy táskákban vándoroljanak át Magyarországról pénzek. A pénzek elosztása az Illyés Közalapítvány alkuratóriumai révén demokratikussá, átláthatóvá és ellenőrizhetővé vált. A kormányváltás óta nem is volt pénzügyi botrány. Az esetleges viták a korábbi időszak vitatható támogatási rendszeréből fakadtak. Mindennek következtében néhány ember számára megszűntek a korábbi finanszírozási csatornák. Ki kell mondani, hogy létezik az úgynevezett etnobiznisz, vagyis a kisebbségi politizálás némelyek számára egzisztenciális lehetőséget teremt.” (Tabajdi Csaba: Az etnobiznisz veszélyei. Magyar Hírlap, 1997. június 17.)

FALÁNK „Szögezzük le önmarcangolás és vádaskodás nélkül: a szabadulás pillanatát, mikor első alkalommal résnyire nyílt a vasfüggöny, a magyar sajtó távollétével tüntette ki. Néhány lelkes, vagy éppen arra tévedő kolléga kivételével lényegében átaludtuk a pikniket, miközben a helyszínen riportozott Európa médiája. Helmut Kohl szövetségi kancellár 1990-ben a két Németország egyesítésének ünnepségén a következőket mondta: »Ne feledjük, hogy a Brandenburgi Kapu alatti föld magyar föld! A Berlini Fal lebontása Magyarországon kezdődött, a német egyesítés felé az első lépés a Páneurópai Piknik volt.«” (Gazsó L. Ferenc A sajtón rúgott nyilvánosság című előadásából, amely a Páneurópai Piknik és Határnyitás tizedik évfordulóján, 1999. augusztus 19-én hangzott el Sopronban. Megjelent Az Irodalom Visszavág új folyamának 4., 1999 őszi számában.)

FIDESZMAGYAR „Ami most folyik: a megfelelő pozíciók elfoglalása az államapparátusban és a gazdaságban, vagy másként: a Fidesz saját klientúrájának kiépítése. Ehhez szét kell rombolnia az előző, a leváltott hatalom klientúráját. Ennek során az Orbán vezette fideszmagyarok részben azt a munkát végzik el, amivel az Antall-rezsim adós maradt. Az MDF az 1990-es választások előtt beígérte ugyan a „tavaszi nagytakarítást”, aztán (a legfelsőbb szint kivételével) gyakorlatilag érintetlenül hagyta az államapparátust és a gazdasági pozíciókat. ęgy az MSZP-nek négy évvel később nem volt más dolga, mint visszaülni a piramis tetején otthagyott bársonyszékekbe, klientúráját a helyén találta, ráadásul négyéves jogállami legitimációval megerősítve. 1994 és 1998 között aztán mindent megtettek annak érdekében, hogy bebetonozzák egymást. Ezeket a hatalmi struktúrákat a fideszmagyaroknak most sokkal nehezebb lesz szétrobbantani, mint lett volna nyolc évvel ezelőtt. Hiszen akkor természetes lett volna: a korábbi politikai-gazdasági klientúra lebontása a rendszerváltás szerves része. [...]

A helyzetet tehát, amelyet TGM tűrhetetlennek nevez, elődeitől örökölte a Fidesz vezette kormány. TGM tehát méltánytalan a fideszmagyarokkal szemben [...] nem igaz TGM-nek az az állítása, hogy a »polgár« szón a Fidesz - Magyar Polgári Párt a »burzsoát« érti, azaz, hogy a Fidesz a burzsoázia pártja lenne [...] Sajnos a helyzet a lehető legrosszabb: a Fidesz önmaga pártja.”  (Ökrös Tamás: Arról, ami tűrhetetlen. Népszabadság, 1999. január 29.)

FRANCIÁLKODÁS „Ismerjük a második világháború történetét. Ismerik a franciák is, például. Tudják, hogy volt ott kéthetes német diadalmenet Párizsig, volt vichy-i kormány, a megszálló birodalmi hadsereget kiszolgáló csendőrség, meg ami belefér. De aztán felszabadították Franciaországot, az erkölcseikben megbántott hazafiak kopaszra nyírták prostituáltjaikat, akik a »fritzekkel« is űzték az ősi ipart; végül »győztes nagyhatalomként« régi-új határokat szabtak Közép-Európában - tudjuk, milyeneket.

A francúzok mindezt tudják, mégis fennen lobogtatják a dicső trikolórt. A »gloár« töretlen. A francia állampolgár, teljes joggal, a szemébe nevetne annak, aki azt mondaná a nemzetére büszke gallnak: »franciálkodik«. De hát nem is mondja neki senki - arrafelé ez nem illik, nem szokás. Aki mégis megpróbálná, egykettőre tudomására hoznák, hogy ő nem más, mint »mocskos idegen« - így hát nem is létezik olyan szó, hogy „franciálkodás”. De nem létezik “románkodás” sem. Nincs “szerbkedés”, “szlovákkodás”, soha senki nem hallott még “svédkedésről” vagy “hollandkodásról”. A világon egyes-egyedül nekünk van szavunk rá, módunk arra, hogy »magyarkodjunk«. Örvendezzetek, feleim; valahol valahogyan mi is választott nép vagyunk, bizony... (Palotás aláírású olvasói levél, Heti Újság, 1993. december 23.)

FUTBALLMAGYAR „Jövő kedden nyilvános ülésen tárgyalják a Győri ETO FC óvási ügyét, így döntött az MLSZ fegyelmi bizottsága. A győriek azért óvták meg a Ferencváros ellen november 16-án lejátszott bajnoki labdarúgó-mérkőzésüket, mert a fővárosi csapatban egyidejűleg négy külföldi játékos szerepelt.

Azóta a szakmai közvéleményben arról folyik a vita, hogy Szergej Kuznyecov, aki egyszer már megszerezte azt a jogot, hogy labdarúgóként magyarnak számít, elveszítheti-e futballmagyarságát. Fekete János, a fegyelmi bizottság elnöke, ha magánvéleményként is, azt mondja: “A futballmagyarság elveszíthető.” [...] A futballmagyarság kategóriáját annak idején azért hoztuk létre, hogy a labdarúgásunkban megjelenő határon túli magyarokat megmentsük a futball számára, ugyanis igen sok nehézségbe ütközött a játékjoguk vagy az állampolgárság kérelmezéséhez szükséges iratok megszerzése.” (Magyar Hírlap, 1996. november 27.)

GÁBOR PÉTER „Tisztelt Főszerkesztő Úr! A Népszabadság február 21-i számában megjelent FIDESZ táncosok pénzgyűjtő akciója az osztrák fővárosban című írás számos valótlanságot tartalmaz, és homályos, hamis összefüggéseket próbál éreztetni, ezért kérjük, alábbi helyreigazító levelünket szíveskedjék a lehető legrövidebb időn belül megjelentetni.

Kedvtelenítő, amikor egy politikai szervezet a vele versenyhelyzetben lévővel szemben úgy próbál előnyre szert tenni, hogy alaptalan, rosszindulatú vádaskodással igyekszik lejáratni a másikat. Erre tesz kísérletet az MSZMP lapja, a Népszabadság [...] Egyébiránt nekünk, fiataloknak nem könnyű eligazodni sem külföldön, sem itthon abban a zűrzavaros helyzetben, melyben nem világos: ki volt nyilas pribék, ÁVÓ-s verőlegény vagy mindkettő; ki kinek a kínvallatását irányította vagy nézte végig, ki lőtt és kire, és ki kinek írta alá a halálos ítéletét. Mi szívesen látnánk tisztán e téren.

Ezért arra kérjük Önöket [...] kezdjenek sorozatot, vitát a múlt tisztázása érdekében a még életben lévő érintettek bevonásával arról, hogy történelmünk utóbbi viharos 50 esztendejében ki volt gazember és ki ártatlanul meghurcolt.

[...]

Budapest, 1989. február 22. Dr. Fodor Gábor Péter

a FIDESZ Választmány tagja”  (Táncosok. Motolla, 1989/1.)

HONFOGLALÁS „Magyarnak lenni annak idején Ázsiában sem lehetett nagyon jó, különben miért vették volna eleink nyakukba a világot?!” ( Molnos Lajos: Milyen is magyarnak lenni? Délmagyarország, 1991. október 22.)

HONVÉDELEM „Kedden, a délelőtti órákban, megérkezett Budapestre a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének ülésén részt vevő bolgár, csehszlovák, lengyel, NDK- és román küldöttség a fő- és első titkárok vezetésével, valamint a szovjet küldöttség tagjai, a küldöttséget a hazánkban tartózkodó Mihail Gorbacsov vezeti. [...] Mai világunkban [mondotta megnyitójában Kádár János, az MSZMP főtitkára, a Magyar Népköztársaság küldöttségének vezetője] a béke oszthatatlan. Földünk számos pontján háborúk pusztítanak, a békét és biztonságot fenyegetik. Ezért következetesen síkraszállunk a válsággócok felszámolásáért, a feszültségek tárgyalások útján történő, igazságos, tartós rendezéséért.”

„Hazánk a NATO megbízható tagja”. (A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülése Budapesten. Népszabadság, 1986. június 11.;

Főcím, Kis Újság, első oldal, 1999. július 16.)

INGERMAGYAR „Sajnos a magyar mentalitás több könnyen kiismerhető tulajdonságot foglal magában. Ilyeneket, mint jóhiszeműség, nyíltszívűség, rászedhetőség, az önvédelmi reflex lassúsága. A magyar ember nehezen képes tanulni elődei hibáiból.” (Péteri Attila Árpád: Tartóoszlopok. Magyar Fórum, 1997. június 26.)

KALANDOZÁSOK „Ha hinni lehet az egyébként megbízható Salzburger Nachrichtennek, akkor a hétvégén valóságos magyarinvázió várható az alsó-ausztriai Mostviertelben. A lap közvetlenül az érintett St. Peter település lakosaitól és vezetőitől szerezte az információt, miszerint a magyarok immár második éve pontosan számon tartják az itteni lomtalanítás időpontját, és autón, utánfutóval, családostul jönnek turkálni, vinni, ami még mozdítható.

A kép, amit a lap lefest, nem éppen vonzó - ám a budapesti lomtalanítás hasonló jeleneteiből ismerős: gondos szelektálás után kocsira kerül a reményteljes holmi [...] Az osztrák előrejelzés szerint a magyar rendszámú lomkaraván vasárnap délután vág neki a Nickelsdorfig vezető 200 kilométeres útnak.” (Megy a magyar Mostviertelbe. Magyar Hírlap, 1997. június 21.)

KISÁLLAM „Az előadó [Kopátsy Sándor] úgy vélekedett, minél kisebb egy ország, annál jobb esélyekkel indul, hiszen Európa leggazdagabb államai mind kisebbek Magyarországnál.” (Közép-európai változások: társadalmi folyamatok és stratégiák. Magyar Hírlap, 1997. október 20.)

KÖRKÖRÖS „»Az idegeneket sürgősen ki kell toloncolni, határainkat azonnali hatállyal le kell zárni, és szó sem lehet azok légiesítéséről vagy föloldásáról! Ez az álláspont megfelel a fejlett országok magatartásának is. Biztonságunkat, területi épségünket egy ütőképes nemzeti hadsereg védje.«”  (Kisimre Ferenc: Szellemi vérszerződést kötött Szegeden a világ szittyasága. Délmagyarország, 1993. június 28.)

KUNCSAFT „Várhatóan április végén új, országos terjesztésű magyar nyelvű napilap indul Erdélyben. [...] Sokáig kétséges volt, mi lesz a lap neve. Tavaly ősszel a Keleti Újság név futott, amellyel egy, a két világháború között működött lap szellemiségét szerették volna feléleszteni az alapítók. Ezt azonban 1999 elején elvetették, s helyette a Magyar Krónika névvel próbálkoztak. A reklámpiaci felmérések azonban azt mutatták, hogy a »magyar« előtag sok potenciális kuncsaftot eltántorítana, ezért a jelenlegi állás szerint egyszerűen Krónika lesz a lap neve.” (Riba István: Új romániai napilap terve - Keleti krónika. Heti Világgazdaság, 1999. március 20.)

MAGYARAB „Július 14-én lapunkban már beszámoltunk a Szudánba induló fiatal szegedi kutatókról (Sárközi Gabriella, Pusztai Tamás, Kertész Róbert), akik a XVI. században janicsárként Afrikába hurcolt magyarabok archeológiai, antropológiai, etimológiai és etnográfiai, illetve a leszármazottak és az egykori bevándorlók kapcsolatának vizsgálatára készültek. [...] A magyar származású janicsárok asszimilációja mára teljessé vált. [...] Hagyományaikat kutatva megállapították, hogy betelepülésük egy bizonyos Ibrahim vagy Ibraham kapitány nevéhez fűződik. A kapitányt, aki a terület kormányzója volt, még keresztényként temették el, de fiai muzulmánok lettek. A magyarabok nemcsak vallásukat, hanem szokásaikat tekintve is azonosultak a núbiai lakossággal. Ennek ellenére a közösség összetartó ereje és eredettudatuk megmaradt. Például nevük végén őrzik a Magar vagy Al-Magar elnevezést, mely együvé tartozásukat mutatja. Lakodalom és temetés esetén minden falubeli »magyart« meghívnak, míg a núbiaiak közül csak a szomszédokat. Minden faluban egy-egy tekintélyesebb ember vállalja magára a »magyarok« ügyeinek intézését. Egy »magyar« családban csak a férfiak örökíthetik tovább a »magyar« jelzőt nevükben.” (Podmaniczky Szilárd: Janicsárok nyomában Afrikában - Az Al-Magyar expedíció. Délmagyarország, 1989. november 14.)

MAGYARABB „A régi jelmondat változatlanul érvényes: Emberebb embert, magyarabb magyart!” (Péter László: Ma is érvényes lehetne a tíz cserkésztörvény - A pisztrángok példája. Magyar Nemzet, 1999. augusztus 31.)

MAGYARIZMUS „A magyarizmus, amitől már régen féltünk - az erdőszetben is kezd garázdálkodni. Mi a magyarizmustól a jogosultság bizonyos mértékét nem akarjuk megtagadni; sőt teljes szívünkből óhajtjuk, hogy oly nemzetiség, mely annyi lovagiasságot, oly férfias kitartást, oly nemes haza- és szabadságszeretetet tudott nagyra nevelni, mint a magyar, gyöngítetlenül tartsa fel magát, virágozzék és gyarapodjék. De csak idáig és ne tovább! A magyarizmus azonban e határon már túlment. [...] És ki tagadhatná, hogy a magyarizmus a többi nemzetiségek irányában hébe-korba ne fajult volna keménységgé, fejszecsapásokká a tudomány és a művészet ellen?! Talán mást jelent-e azon rendelet, melynél fogva Magyarország valamennyi főtanodáin csak magyar és semmi egyéb nyelven sem szabad előadni? [...] A magyar erdőgazdászat (erdőszet) éppen olyan esztelenség, mint magyar természet. A fák, a talaj, az égalj, az anyagi munka nem ismer nemzetiséget, ő nem törődik azon emberek érzéseivel, melyeknek szolgálnia kell, sem azon nyelvvel, melyen azok beszélnek.” (A magyarizmus túlkapásai, Uebergriffe des Magyarismus. Erdőszeti Lapok, Selmecz, 1862. 95. p.)

MAGYAROS „Én mindig elérzékenyülten és szeretettel emlékezem ötvenhatra, mert az az érzésem, hogy a mi nemzedékünk számára Nyugaton a nemi piacot elsősorban ez nyitotta meg. Erre, persze, nem gondoltunk a forradalom alatt, de utólag teljes joggal úgy éreztük, hogy nekünk jár érte valami kárpótlás. Ez különösen Ausztriában és Németországban volt érvényes, ahol a romantikus magyar figura amúgy is bevett történelmi toposzként létezett: a magyar mint világcsavargó, a magyar mint kicsit megbízhatatlan, de sármos és érdekes. S mivelhogy a szlávokkal mindig problémáik voltak, ezt a szalonromantikusan egzotikus szerepkört a magyarok töltötték be. Az úgynevezett »magyaros temperamentum« is nagy szerepet játszott mindebben, ez a cigányos, virtusos, ráugrós, bummbele módon viselkedő figura, aki esetleg öngyilkossággal fenyegetődzik, éjjel megjelenik részegen, berúgja az ajtót, visszajön, aztán elmegy, a barátnővel is lefekszik, soha nem lehet tudni, mit csinál legközelebb, ezért mindenképpen érdekes, úgyhogy a dolog ezáltal egyszerre pozitív és negatív.

Mindenképpen ez volt a figura Svájcban, Németországban, Ausztriában, és tulajdonképpen az első tíz évben pompásan meg lehetett belőle élni Angliában, Kanadában és Amerikában is. Kicsit kevésbé a latin országokban, ahol saját magukat is, jóllehet egészen más módon, nagyon férfiasnak tartják. Az olaszok az amorózó énekesi pozícióban, a franciák nemi kulturáltságukban, a spanyolok úrként. Ezek rettentő beképzeltek mind, de ennek ellenére ötvenhat után egy darabig helye volt ott is a magyarnak, noha nem volt olyan mítosza, mint a német kultúrkörben. Olaszországban nem is nemi partnerként, hanem szabadsághősként fogadták a magyarokat. Ott azért a garibaldista (meg hozzátenném, a mussolinista) időkből megmaradt valami szimpátia a magyarok iránt, ezt ki lehetett használni.” (Hadas Miklós: Szex és forradalom - Egy ötvenhatos magyar emigráns az európai nemi piacon. Replika, 25. szám, 1997 március.)

MAJMOK „A románok előttünk mindig szerepet játszanak. De én belülről ismerem őket. Én a jogi fakultáson száz román diák közt voltam az egyetlen magyar. Előttem nem tudtak szerepet játszani, inkább úgy vették, mintha én is román lennék. Én ismerem a metakommunikációjukat is, amit a magyarok általában nem ismernek, még az erdélyiek se. Ezért hisznek el nekik mindent. Pedig nem kellene. Ha németekkel, osztrákokkal találkozunk, értjük egymás kicsi gesztusait is. De a románok más majomtól származnak, nem attól, amelyiktől mi. Ezért nehéz nekünk egymással.” (Egy Marosvásárhelyről áttelepült ügyvéd a Budai Polgári Casinóban, 1997. augusztus 27.)

MÉRTAN „Tisztelt Magyar Út Körök! Négyzetek, romboidok...! Jobb körökben: körkörösök...!

[...] a média-háborúból ismert »pontos« indoklások szerint, öt pontba foglaltam mondanivalóm-ittlétem célját, elkötelezettségemet.

Tehát: 1. Eljöttem a Magyar Út első országos értekezletére - bár nem vagyok se MDF párttag, körözött se... -, mégis eljöttem, mert már jóideje minden arra játszik, hogy én se merjek eljönni, és 1993-ban mégsem tehetek - divatos szóval - legitimmé olyan lelkiállapotot, melyben bárkinek e hazában félnie kellene, jobban, mint az elmúlt negyvenegynéhány évben, és esetleg megint, 1994-től kezdve...

Továbbá, hogy hatalmi-üzleti-pártcélja érdekében senki se használja fel eszközként az én félelmemet, ne élhessen vissza az én félelmemmel sem.

2. Eljöttem és fel is szólalok a Magyar Út első országos értekezletén, mert ha nem féltek többen elmenni és állástfoglalni a nemrégen lezajlott Charta-rendezvényen... Nem féltek tiltakozni a Magyar Rádió és Televízió - idézőjelben - függetlenségének, pártatlanságának védelmében... a legkülönbözőbb helyről függők és pártosokkal egyetemben... Nem féltek, 168-an írásban is, köztük jelentősnek tartott írók is, ehhez nevüket adni, akkor úgy gondolom - többek között - nekem sem szabad félnem 1993-ban, amikor a Magyar Rádió és Televízió szinte ugyanúgy nem független és pártatlan még, mint ahogyan nem volt az - 1956 pár napját kivéve - az elmúlt negyvenegynéhány évben.

3. Eljöttem a Magyar Út első országos értekezletére, mert ahelyett, hogy érdemben vitatkoznának például Csurka István gondolataival, példátlan arroganciával a teljes kirekesztésére törekszenek, s ez pont az ellenkezőjét, nem a meghátrálásét, a félelemét - amit megcéloztak -, hanem a szolidaritás-érzetet kelti fel ösztönösen, minden jóakaratú emberben.

4. Eljöttem a Magyar Út első országos értekezletére, leküzdöttem maradék félelmemet, még ha tudom, hogy ezzel én is a kirekesztettek közé kerülök, de talán mégsem, mert 1993-ban a sokat idézett Bibó-gondolat nem szabad, hogy ellentétjébe csapjon át: demokratának lenni mindenekelőtt azt jelenti, nem félni...

És végül: 5. Eljöttem, mert ha komolyan veszem a »Tégy a gyűlölet ellen!«-mozgalom jelszavát - bár emblémáját nem kívül viselem -, azt meg is szeretném valósítani. Be kellene a gyakorlatban is bizonyítanunk, hogy ebben a felheccelt, mesterségesen megosztott társadalmunkban, mindkét oldalról igényeljük a békítésre törekvő gesztusokat, ezt itt, most ünnepélyesen, mint őszinte szándékot, azonnal ki kellene nyilatkoztatni, s ezek után a jövőben indulataink, energiánk már azok ellen kell irányuljanak, akiknek nem érdekük ez az össznemzeti megbékélés.

Kívánok mindehhez az elkövetkező drámai időkben - nemcsak a Magyar Útnak, hanem minden magyarnak - fokozott önmérsékletet, angyali türelmet, leleményt, beleérző készséget, sokszínűséget, szituáció-érzékenységet. Kevesebb borúlátást, mazochizmust, üldözési mániát, több gyanakvást, még több naivitást, rengeteg ügyetlenséget-balekságot, annál is több humorérzéket.

[...]

URAM, TÉGY ENGEM - IS - BÉKÉD ESZKÖZÉVÉ!... (Sándor György: Szelídséget, szerénységet, alázatot. Pest Megyei Hírlap, 1993. február 13. Az írást a Magyar ňt Körök első országos értekezletén - a szerző betegsége miatt - felolvasták.)

MONIQUE „...a magyar embert arra nevelték, hogy elfojtsa a szexualitás iránti vágyát...” (Trencsényi Zoltán: Asszonyom, ezt tudnám nyújtani!  - Ezrek az erotikus kiállításon, miközben a szexológiai szaklapnak alig van előfizetője. Népszabadság, 1999. november 17.)

MOTOLLA „Ismételjük: ma az erők egyesítésére lenne szükség, nem pedig öndicséretre - pláne nem a többi »szövetséges« rovására! És meg akarjuk mondani, a »magyarkodás« szó gúnyos, lenéző használatát sem szeretjük. Számunkra kívánatos a nemzeti gondolatok, nemzeti érdekek szem előtt tartása. Miért kéne csak nekünk kozmopolitáskodnunk!? Nézzünk csak szét a nagyvilágban: a primitív terroreszközöket használó soviniszta népek mellett, a tömjénezett nagy- és mintahatalmak is nemzeti érdekeiket tartják legfontosabbnak mindenkor.” (Jakabffy Ernő elnök, Ungerska Riksförbundet Bromma, Svédország - Nem „legalulról nézve”. Motolla, 1989/3.)

NAGYMAGYAR „Boros Jenő volt pozsonyi nagykövet cáfolja azokat a kijelentéseket, amelyeket Duray Miklós neki tulajdonított egy szlovákiai bulvárlapban. [...] Duray [...] a Mai Lapnak adott nyilatkozatában a következőket mondta: »Nem akarok belemagyarázni semmilyen rosszindulatot Boros Jenő szavaiba, de valóban úgy volt, hogy feltette nekem a kérdést, sőt talán több is volt ez egy kérdésnél, nem hagynám-e ott a pártelnöki posztot.«

Duray kifejtette azt is, hogy Boros szerint ő “nagymagyar revizionista politikát folytat, ami mindenki számára elfogadhatatlan és abszolút téves politika, mindez az MSZP-SZDSZ-kormányzás közepe táján volt”.Ó (Duray fenntartja vádjait. Magyar Hírlap, 1999. július 30.)

NAPSZÚRÁS „A tekintélyes Pravda napilap szerkesztőségének vendége volt hétfőn Ján Slota, a kormánykoalíciós Szlovák Nemzeti Párt elnöke, aki egy kérdésre válaszolva elmondta, bár Duray Miklós feljelentette őt nemzetgyalázásért, nem változtat meggyőződésén, amely szerint »a magyarság Európa szerencsétlensége«. »Függetlenül attól, hogy másoknak tetszik vagy sem, kitartok e véleményem mellett - tette hozzá. - Senkitől sem vitatom el a véleménynyilvánítás lehetőségét, tőlem sem veheti ezt el senki. Tapasztalatok eredményezik nézeteimet. Például nagyapám harcolt az első világháborúban. Napszúrással tért meg a déli frontról. Amikor Magyarországon kórházban kezelték, a magyarok lapáttal verték agyon a betegeket. 1938-ban, amikor Dél-Szlovákiát bekebelezte Horthy fasiszta Magyarországa, a szlovákokat kutyaként akasztották fel a fákra. Később Kassán a főtéren is. Ezek az én indokaim« - magyarázta a nemzetiek elnöke. Majd hozzátette: az indokokhoz tartozik még az is, hogy a magyarok Dél-Szlovákiában ma »elvből nem akarnak szlovákul beszélni«.

A kormánykoalíció vezető politikusa elmondta azt is, nem nagy híve annak, hogy Szlovákia belépjen az Európai Unióba. Szerinte ezzel Szlovákia elvesztené államiságát, de a teljes jogú tagság esetén» Szlovákia déli részének veszélyeztetettsége is evidens lenne. Ha belépünk az Európai Unióba s Magyarországgal együtt leszünk benne, nagyon rövid idő alatt elvesztjük Dél-Szlovákiát«. Ennek ellenére a nemzetiek elnöke meg van győződve róla, hogy Magyarországgal szemben »Szlovákiának nem kell szégyenkeznie kisebbségi politikája miatt. Bármelyik nyugat-európai országgal összehasonlíthatók vagyunk. Konstruált problémáról van szó, amelyet eszközként használnak fel a fiatal Szlovák Köztársaság ellen”.Ó (Neszméri Sándor: Ján Slota megismételt kirohanása. Magyar Nemzet, 1997. december 17.)

NEMZETTÁRS Nagy Pál a székelyudvarhelyi Fiatal Fórum nevében szólította meg a „Kedves Nemzettársaim!” szavakkal az ünneplőket 1997. március 15-én. Utána Kolumbán Gábor, Hargita megye tanácselnöke beszélt magyarságunk megéléséről a Romániában évtizedek óta először szabad március 15-én. (Duna Tv egyenes adása 12 óra 40-től.)

OKTÓBER „Karátson Gábor talán joggal írta le azt, hogy »a forradalmakból általában nem helyes hagyományt csinálni«. Ám ki tagadhatná, hogy a szabadságharcnak megvannak a magyar hagyományai?! Sőt a szabadságharc a magyarság életformája!” (Sinkovics Gyula 56-os Szövetség, Regéczy-Nagy László Történelmi Igazságtétel Bizottság, Fónay Jenő Politikai Foglyok Szövetsége: A Lyukas emlékezet befoltozása. Népszabadság, 1999. november 17.)

ÓMAGYAR „Az Amerikai Nyelvvédő Liga drámai hangú fölhívást intézett az Egyesült Államok népéhez, tekintettel arra, hogy az újvilág újszülöttjei tömegével kapják az Emese, Réka, Villő, Orsolya, Ilona, Álmos, Előd, Ond, Kond, stb. magyar származású neveket. Ezen felül számos amerikai supermarket és shop cégtáblájára kerülnek magyar szavak (»bolt», »üzlet«, »áruház« stb.). Az amerikai nyelvészek attól tartanak, hogy ha a magyar kifejezések elöntik az Államokat, végül az USA hivatalos nyelve is magyar lesz.” (Nyilas Péter: Álsághír. Délmagyarország, 1996. december 7.)

ÖSSZMAGYAR „Vannak ugyan ideig-óráig így-úgy kisajátítható, fontos életművek, nagy versek, de maguk a nagy költők sem kisajátíthatóak, s maga a költészet sem. Nem tudom, hogy a kórosan kisajátítók mihez kezdenének például Weöres Sándor költészetével? Meglehet, erősen zavarban volnának, mert Weöres valóban az egyik »legmagyarabb magyar« költő, sőt: egyenest »összmagyar«, miközben (éppen ezáltal) ijesztően, megismételhetetlenül univerzális tud lenni... S még akkor is, ha ezt a nagyvilág alig sejti róla: világméretűbb poéta ő több, nála sokkal kevésbé tehetséges, ám szerencséjére francia vagy amerikai költőkollégájánál... Világméretű és összmagyar. Csak magyar. Csak? Meglengethetjük a kalapunkat fölfelé. Föl és Felé, mert ő nagyon messze, nagyon magasan van, ott lakozik a magasságokban. A magyar nyelvben és a világméretben... És lassan bevallhatjuk: Weöres Sándor a legvilágméretűbb magyar poéta, ő a legigazibb világmagyar költő. Hitem szerint.” (Füzi László: „Mint forró csontok a máglyán”. Beszélgetés Kovács András Ferenccel. Forrás 1997/4.)   

PRÓBAMAGYAR „Az átjövetel után a család minden tagja elég hamar megkapta a Magyarországon élő külföldiek kék személyi igazolványát, de tudtukra adták, hogy az állampolgárság megszerzéséig még sokáig kell várniuk. A fiút - aki szenvedélyesen érdeklődött a politika dolgai iránt - kifejezetten zavarta, hogy nem szavazhat a parlamenti választásokon. »Mi csak próbamagyarok vagyunk« - kesergett otthon, de a többiek kinevették.” (Neumann Ottó: Íme, hát meglelték a Hazát. Riport a romániai áttelepülőkről. Magyar Hírlap, 1997. február 22.)

PÁNDY ANDRÁS „A magyar lélek defektusa legjobban nálunk reformátusoknál jelentkezik nyugat-európai viszonylatban is. A magyarság nagy romlásában mi reformátusok - lévén a legmagyarabb része a magyarságnak - elöl járunk. Csak a Krisztusban könyörülő Isten segíthet rajtunk. De viszont nékünk az Ő »mit akarsz, hogy véled cselekedjem?« kérdésére, szükségtől hajtva, kiáltva kell válaszolnunk: »hogy meggyógyuljak, Uram!«” (Részlet egy magánlevélből.)

RAZGLEDNICA „»Gazdagabb Budapestet nem ígérhetek, de kedvesebb Budapestet igen« - mondotta 1990-es szűzbeszédében Demszky Gábor. Akkortájt alapította a Budapesti Búcsút a szovjet csapatok önkéntes távozásának emlékére. »Báj, báj, Szása« - énekelte a Padödö, és az egykori megszállókból kedves emlék lett. Ha nem kell félni tőlük, akár szerethetjük is őket. Telik rá.

[...] Mások abban vélik felfedezni a magyarok különlegesen tehetséges voltát is, hogy annyiféle nép keveredett itt össze. Az avarok találkoztak Árpád magyarjaival - ha László Gyula professzornak hinni lehet -, tanultuk, hogy IV. Béla németeket hívott a tatárok által kipusztított vidékekre, Mátyás olaszokat Budára, az Alföldről nem múlt el nyomtalanul a másfél százados török hódoltság, sem a Dunántúlról az osztrák. És Magyarországon - az elmúlt század második felében - magyar szívűvé vált minden magyar anyanyelvű állampolgár, utoljára még a zsidó is. Ez a barátságos ország nem is remélt virágzást hagyott a huszadik századra. Ami Budapestből nagyvárosias, európai, ekkor épült.

A huszadik század minden diktatúrája nálunk is, külföldön is a nacionalizmus terméke volt.

[...] Magyarország minden, csak nem barátságos [...] Magyarország arcát a gyűlölet torzítja el. Mindenki ellenség, de a cigányokról legalább látszik [...] Tartós munkanélküliek, hajléktalanok és alkoholisták önérzetének utolsó szalmaszála: legalább nem cigányok. Éretelmiségiek nemcsak cigányfélórát, hanem akár egy egész cigány rádióadót, nemcsak cigányfolklórfesztivált, hanem akár egy egész cigány tévécsatornát, közpénzekből lakásvásárlásra akár milliókat is áldoznának, csak minél távolabb vásárolják meg azt a lakást, csak a rádióhullám vagy a parabolaantenna jótékony távolából nézhessék őket. Nem, dehogy, nem akarnak ők semmi rosszat, csak élőben ne kelljen velük találkozniuk. »Hogyan tanítsam meg gyermekeimnek, hogy minden ember egyenlő, de azért vigyázzanak velük?« - kérdezte egyik legjelentősebb írónk, aki humanizmusáról, kérlelhetetlen erkölcsi tartásáról is közismert.” (Kartal Zsuzsa: Kedves-e Magyarország arca? Magyar Hírlap, 1997. december 23.)

SPANYOLKODNI: „A Móricz Zsigmond körtéren  - vagyis inkább Villányi út ez már -  találkozunk Táskássy Leonórával [...]: - Szűken a közlekedésről engem ne kérdezzetek. Itt, úgy látom, rendben van minden. Nem ehhez vagyok szokva. Egy hete vagyok itt, s ez sokkal jobb, főleg éjszaka, mint a madridi közlekedés. Ott szinte mindenki kocsival jár, nekem meg nem volt, így aztán, ha nem a családdal utaztam, máris főhetett a fejem. [...] Nem hiszem, hogy bármit is tudnék mondani a mai Budapestről, vagy Magyarországról. Azt sem tudom, hogy élnek itt az emberek. Én azt láttam a spanyoloknál, hogy az egyéni boldogulásuk többet számít annál, hogy hol laknak.

Lehet, hogy nemzeti ünnepeken »spanyolkodnak« egy nagyot, de ha úgy adódik, elköltöznek a munkájuk, a boldogulásuk után más országba, vagy a tengerentúlra is." (Nádor Gergely: Utak, terek, emberek. Újbuda. A XI. kerület lapja, 1996. augusztus 7.)

SVÉDELLENES „»Antisvéd« - közölte Olof Stenhammar, annak a svéd testületnek az elnöke, amely hivatalosan is pályázik rá, hogy 2004-ben Svédország rendezze meg az olimpiai játékokat. Az ragadtatta erre a kijelentésre, hogy hetek óta - legutóbb hétfőn - bombák robbannak a majdani olimpiai színhelyek közelében [...] egy ismeretlen csoport, amelyik magát »Mi, akik felépítettük Svédországot« névvel illeti, roppant dühös, mert szerinte Svédországban az olimpia megrendezése annyit jelentene, hogy az egykor gazdag ország lapáttal hányná kifelé az ablakon az oly szükséges pénzt. [...] A legutóbbi bomba hétfőn robbant Göteborgban, ahol az olimpiai focimeccseket játszanák. Olof Stenhammar kijelentése ekkor kavart botrányt: szerinte a hetek óta folyó sportellenes gyújtogató és robbantgató kampány oly mértékben ellentétes a svédek sportszeretetével, hogy szerinte itt külföldről ösztönzött kampányról lehet szó [...] »Kérdezzék meg saját maguktól. ki irányítja ezeket a támadásokat... ezek oly antisvéd módszerek« - dörgött újságíróknak Stenhammar.

Kijelentéseit, rasszista célzásait a politikai vezetők is szerencsétlennek nevezték. Stenhammar tagadta, hogy rasszista lenne, de feltette a kérdést: »Mi folyik itt? Ezt a Svédországot nem ismerjük.«” (Fodor György: Robbant a svédbomba. Magyar Hírlap, 1997. augusztus 27.)

TÖLTET „Mi a viszonyod magyar származásodhoz?

A kérdést 40 nyugat-európai magyar fiatalnak tettük fel.

50% - »Magyarnak lenni Nyugat-Európában számomra pozitív élmény. Úgy érzem, több vagyok ezáltal.«

25% - »Magyarnak lenni Nyugat-Európában számomra elviselhető. Egzótikum. Túl eredeti. Meglennék nélküle is.«

25% - Nyilvánosan nem vallja magát magyarnak. Magyarságát magánügynek tekinti. Nevet változtatott, vagy nevet fog változtatni.

Megjegyzendő, hogy az első csoport beszéli legjobban a magyar nyelvet. Sok közöttük a másodgenerációs (í56-os szülők) és az erdélyi származású fiatal. A harmadik csoport zöme még otthon született Magyarországon. Számukra negatív töltetű a magyar származás. Legtöbbjük a 60-as 70-es években telepedett le Nyugat-Európában.” (Identitásunkról, százalékban. Motolla, 1988/3.)

TÖMBMAGYAR „Én itt, uram, tömbmagyar vagyok, kitartok! De ott a Zsil-völgyében az a szemét szórvány mindenre képes!” (Asztali góbé a sepsiszentgyörgyi Sugásban, 1992. november 9-én este.)

TÖMEGSÍR „A magyarságot nem fenyegeti nemzethalál, államvesztés és erőszak miatti fogyatkozás sem, határainkon belül biztosra vehető a nyelv- és szállásterület stabilitása.

El ne kiabáljuk, a NATO-tagság elnyerésével kiszabadulunk arról a lejtőről, amelyen 1301-től, a nemzeti királyi ház kihalásától Trianonig csúsztunk. S bár inkább utóbb, mint előbb, bizonyosnak látszik csatlakozásunk a legújabb »nyugat-római birodalomhoz«, az Európai Unióhoz is [...] önálló részegységként bekerülni a világfejlődés (egyik) fő sodrába. El ne kiabáljuk: emelkedőn haladhatunk a következő évszázadban.

Más kérdés, hogy ez az emelkedő bizonyosan nem vezet Kárpát szent bércére. Egészen pontosan: a jövő nem hozza vissza a múltat. A történelmi Magyarország nagyobb volt, mint a magyar nemzet. A mai Magyarország kisebb, mint a magyar nemzet, és ez így is marad [...] A magyarországi és a határon túli magyarság elsöprő többsége egyáltalán nem vehető rá »revíziós irányvonalra«.” (Füzes Oszkár: Hungária az új birodalomban. Népszabadság, 1999. március 6.)

TRIKOLÓR „Sajnos, a fővárosi önkormányzat rossz döntése okán piros-sárga-kék lett a főváros lobogója, amely nyilvánvalóan egy másik országot és fővárosát sugallja, a tévén keresztül pláne arra gondolnak. Ez a megjelenítés súlyos félreértésekre ad okot, sőt, nem egy esetben nemzetközi fórumokon hátrányunkra dönthetnek. Ezt ismerte fel Bán György is cikkében. (MH, ápr. 14.)

A jelenlegi fővárosi önkormányzat presztízsből nem engedett a lakosság tiltakozásának, és legszentebb ünnepeinken is kiteszik ezt a piros-sárga-kék lobogót. Ilyen volt például Ceausescu vállszalagja. A történelemre hivatkoztak, holott az első világháború után pontosan nemzeti érdekből, érzelmeink figyelembevételével piros-sárga-zöldre változtatták. Ez volt 1945-ig, de még az »átkos« is tartózkodott a piros-sárga-kéktől, és fehér alapon jelenítették meg a Budapest-címerpajzsot, jóllehet korona és címerállatok nélkül, vörös csillaggal a közepén. Budapestnek olyan lobogó kellene, amely kifejezi Magyarország fővárosát. Ilyen lehetne a fehér alapú lobogó, közepén az oroszlános, griffmadaras, koronás ismert Budapest-címerpajzzsal, és szélein a piros-zöld 1848-as háromszögekkel (farkasfogakkal). Látszólag kis ügyről van szó, de olyan félreértéseket okozhat külföldön, partnereinknél, turistáknál, de a magyar ifjúság körében is, amelyek identitásunkat is kétségessé teszik.” (Modránszky László olvasói levele, Magyar Hírlap, 1998. május 7.)

ÚJMAGYAR „Harmincöt éves vagyok és újmagyar. Vagyis cigány. Tímea meg tizenkilenc éves és magyar. Három kislányunk született: Timi, Szandi és Vivien.” (Scipiades Erzsébet: Oltárci nagy szerelem. Magyar Hírlap, 1997. április 5.)

ÚJRAMAGYAR „Bánatosan hívogat a tárogató, a tűzből mentett hangszer, szombaton este az udvardi szövetkezet közösségi házában. Nem volt nagy hírverés, csinnadratta, már egy éve, hogy szervezni kezdték a találkozót. Bérbusszal jönnek a Bonyhádra, Szarvasra, autóval a Pestre toloncolt udvardiak. Baráti kézfogás. Itt van a falu volt polgármestere is, és a tsz-vezető, akik tényleg szlovákok, és itt az egykor kényszerből szlovákosított újramagyarok, és akik ott vagy itt - itthon vagy otthon - mindvégig kitartottak magyarságuk mellett.” (Gazsó L. Ferenc-Zelei Miklós: Ria, ria, kálvária! - Zokogóünnep a szlovákiai Udvardon. Mai Nap, 1994. május 25.)

ÜLŐKE „A szag, az állagok, a súlyos klórfelhő, ez akárhol ugyanaz. A tradíció. Aztán még egyszer visszanéztem a fapados ülőkére, s valami mélységes pesszimizmus fogott el. Merthogy egy illemhely legfontosabb eszköze mégiscsak az ülőke. A magyar ülőke pediglen olyan, hogy azon minden megtörtént már. A magyar ülőke olyan, mint a magyar múlt. Mondom, nem ironizálok. Amerikában már bevezették az eldobható, egyszer használatos ülőkéket. Papírból vannak vagy műanyagból, nem tudom. Az individuum felszívódik a személytelen sterilitásban. A magyar faülőkéket ezzel szemben vérrel, könnyekkel és sok más egyébbel itatták vastagra és keményre. A magyar ülőke csupa személyesség. A magyar ülőke súlyos, ragad és engesztelhetetlen. Bennünket képvisel. Szóval, pont olyan, mint mi magunk.” (Darvasi László: A magyar illemhely. Délmagyarország, 1991. július 23.)

VAJDMAGY „...ez a kultúra nem képes már semmire se, legfeljebb a meghalásra. Meg is érdemli. Úgy is kell neki. Dögölj meg, vajdmagy kultúra, te szaros.” (Szerbhorváth György: Vajdasági magyar bölcsek protocollumai - Rurbaniták a Titanicon. Symposion, V. évfolyam, No. 0020-21. 1998 szeptember-október.)

VALHALLA „A Nibelungok gyűrűjének első teljes előadása után történt: Wagner Richard dicsősége tetőpontján állott [...] Mindenki feszülten várta az ünnepi szónoklatot, melynek elmondását dr. Forckenbeck berlini főpolgármester és német birodalmi gyűlési tag vállalta el. Nos, a beszéd óriási csalódást okozott. A különben jeles szónok és kiváló politikus sehogy sem tudott a nagy művészi esemény hangulatába beletalálni; beszédének bíráló, kétkedő, prózai hangja hideg zuhanyként hatott a közönségre, melyben kimondhatatlanul kínos lelki depresszió támadt. [...] Előttem volt az óra; nagy benső erőfeszítéssel önmagamra koncentráltam gondolataimat és [...] csakugyan eszembe jutott valami, t. i. Wagner küzdelmes művészi pályájának és hőse, »Siegfried« merész vállalkozásának összehasonlítása, aki az égő hegy lángoszlopain és füstfellegein keresztül tör magának utat az első Brünhilda - a tragédia múzsájának - fölébresztésére és megváltására. Villámként cikázott agyvelőmön át ez az ötlet és, amint megjött, egy árva pillanatnyi további készület nélkül odaintettem hölgyeimnek és rögtön fel is hívtak szólásra. A dolog minden várakozáson felül sikerült; első szavaimmal jeleztem témámat és a közönség erre rögtön reagált. Most már éreztem a friss szellőt, amely szónoklatom vitorláit dagasztotta, megvolt a delejes összeköttetés a közönséggel [...] a nagy német nemzeti szellem előkelőségeinek e gyülekezetén, a Duna és Tisza közti kis »barbár« nemzet fiának kellett fellépni, hogy az illusztris társaságot a hínárból kirántsa. [...] Negyven évvel később, 1916 őszén, a világháború második esztendejének befejezte után, Vöröskereszt-küldetésben Stockholmba mentem. Ekkor volt a német, az osztrák és a magyar Vöröskereszt kiküldötteinek első találkozása az orosz Vöröskereszt képviselőivel. A németek részéről jelen volt Miksa badeni herceg, a későbbi birodalmi kancellár, a legszeretetreméltóbb emberek egyike, akikkel valaha szerencsém volt találkozni. Mikor neki bemutattak, első szava ez volt: »Ön az az Apponyi, aki Bayreuthban azt a híres beszédet tartotta, melyről ott még ma is beszélnek?« Megvallom, ez a megszólítás kissé sajátságosan érintett; nagyon éreztette velem viszonyainknak kicsinyességét. Utóvégre 1876 óta hazámban meglehetősen zajos és nem egészen eredménytelen politikai pályát futottam volt be, és íme, itt, a velünk szövetséges birodalomnak egy fejedelmi ivadéka, mégpedig szellemileg magasan álló, politikával foglalkozó - amit későbbi mreghívása a birodalom első kormányzati állására is bizonyít -, akit nevem említése csupán egy Bayreuthban negyven év előtt elmondott pohárköszöntőre emlékeztetett. Vanitas vanitatum! Avagy akként formulázzam a dolgot, hogy ez a kis epizód is mutatja, mennyire magasan áll mindaz, ami általános emberi vonatkozással bír, tehát mindaz is, ami a művészettel kapcsolatos, a napi politika fölött?” (Dr. Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim - Ötven év. Pantheon, Budapest, 1926. 46-49. p.)

VASÁRNAPI MAGYAR „Tíz és tízezrekre tehető azoknak a száma - főként a műszaki értelmiségiekre, szakemberekre gondolok -, akiket »vasárnapi magyaroknak« neveznék: miután öt napon át anyanyelvű környezetben is magyar-román keveréknyelvet használnak, hétvégeken, családi körben végre szabadon, ha nem is mindig igényesen, anyanyelvükön beszélnek. Ha az anyanyelv visszaszorul az otthoni érintkezés szintjére, azzal olyan károsodás éri a nyelvi kompetenciát, hogy az óhatatlanul fölerősíti és gyorsítja az asszimiláció jelenségét.” (Horváth Andor: Önálló egyetem - politikai próbakő. Népszabadság, 1997. március 22.)

VÉRMAGYAR „Azt mondja a nagyobbik kormánypárt finom lelkű frakcióvezetője, hogy [...] »A társadalmi béke fenntartása, az emberek elviselhető életkörülményeinek megteremtése érdekében a magasabb jövedelműek adóterheit növelni, az átlagnál kevesebbet keresőkét csökkenteni kell.« [...]

Finom lelkű frakcióvezetőnk gesztusának mindazonáltal enyhe, de összetéveszthetetlenül magyarutas stichje van. Most arra a tartalmas dokumentumra gondolunk, melyben a politikai alvég korpulens embere a népnyúzó liberálisok kiebrudalására vonatkozólag fogalmaz meg elgondolkodtató javaslatokat. Hogy tudniillik az FKgP meg a KDNP egyesüljön a MIÉP-pel, ezen pártok vezetői mondjanak le, és maguk helyett emeljenek pajzsra, miniszterelnök-jelöltként, egy tisztavérű, romlatlan, egészséges vidéki magyar gyereket, egy mesebeli Erős Jánost, vagy - ha úgy tetszik - egy Hipertorgyánból és Übercsurkából desztillált Metaorbánt [...] Mint várható volt, T. doktor ezt a kérdést valamelyest másképp közelíti meg, ő is roppant önzetlen ember, akinek leghőbb vágya szíve vérével táplálni nemzetét, de majd ő eldönti, hol legyen ez és mikor, ami pedig a tisztavérű, romlatlan, egészséges vidéki magyar gyereket, a mesebeli Erős Jánost illeti, az rég megvan, T. doktornak hívják.

Nem akar ez a nemzeti összefogás sikeredni.

Illetve a fene tudja. A zsíros ember jelöltjéről annyit tudni bizonyosan, hogy semmi sem tudható róla, bármelyik párt soraiban ülhet, a legnagyobbikban is, ottan várhatja, egyszerű kriptohazafiként, hogy a harcba induló szittyák csatakürtje felzokogjon. Fogalmunk sincs, ki az, de a Tanút igen sokszor láttuk. Az a leggyanúsabb, aki nem gyanús.” (Váncsa István: Valor. Élet és Irodalom, 1996. augusztus 9.)

VILÁGMAGYAR „Magyarnak lenni

Koestler szerint pszichózis. Szerintem kitüntetés. Holott nem bántam volna dánnak, vagy olasznak születni. Más nem csábít visszavetítve sem, jóllehet 50 országban jártam, hatban dolgoztam, kutattam is. Magyarságom lényege a történelmi tudat és a kultúra, amely az egyetlen igaz bölcső, csakis ez az, ami ápol és eltakar. Vörösmarty korában még nem így volt, de azóta szétdarabolták a földrajzilag egységes hazát, azért ma, a világ bármelyik pontján helytállhatunk és megteremthetjük a Hongiuscule-t, a piciny szellemi Magyarországot. És ez már nemcsak »haza a magasban«, hanem haza a nagyvilágban, a könyvespolcokon. Könyveim java magyar, kazettáim zöme, fali képeim dandárja, irataim jobbik fele, barátaim 80%-a magyar. Nos, a magyarokból csak fele él csonka hazánkban, a többi a lekapcsolt széleken, vagy a világ távolabbi pontjain. Ezek a »világmagyarok« s ezek egyike vagyok én.” (Kabdebó Tamás: Magyarnak lenni Koestler szerint pszichózis. Szerintem kitüntetés! In: Távolságközelítés térben és időben [esszéantológia az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra, szerk: Török Miklós], kecsmetionPRESS, Nürnberg, 1999.)

VILÁGSZÖVETSÉG „Idényzárót tart a Szent László Akadémia. Helyszín: Magyarok Világszövetségének székháza. Időpont: Trianon után hetvenkilenc évvel, hat nappal és néhány órával. [...] A közönség soraiból ítélve egyébként az átlagos magyar önkéntes, aki az elcsatolt területek visszaszerzéséért harcba indulna, hetvenkét éves, háromféle gyógyszert szed, értékes hadászati tapasztalatait a második világháborúban szerezte és nem veszi észre, ha csöpög az orra.” (Tóth-Szenesi Attila: Vesszen Cavinton! Délmagyarország, 1999. június 16.)

VÍZUMMAGYAR „Az első Magyar Állandó Értekezletre (MÁÉRT) érkező határon túli képviselők azt hitték, pénzosztásról lészen majd szó. Igencsak meglepődtek, amikor kiderült: pénz nincs, eszme viszont annál több. A második MÁÉRT után sem lettek okosabbak: az eszme ugyan kristályosodik, de hogy e folyamatot ki és főleg miből fogja finanszírozni, azt még nem tudjuk. A kormányzat szerint révbe ért a MÁÉRT hajója, miután múlt pénteken elfogadták a zárónyilatkozatot. Ennek fő mondanivalója az, hogy a kormánynak meg kell vizsgálnia, miről és hogyan szóljon a meghozandó kerettörvény a határon túli magyarok magyarországi jogállásáról. Optimizmusuk határtalan, pedig volt már olyan, hogy a hajó a révben süllyedt el.

[...]

Csapody Miklós lapunknak megerősítette: valóban fontolóra veszik a »magyarságellenőrző« intézmények bevezetését. Az elképzelésnek van racionális alapja: a törvény, ha lesz, a törvényszöveg alanyára, tehát a határon túli magyar közösségek tagjaira vonatkozzék. Csakhogy tapasztalataink alapján úgy látjuk: a jelenleg is létező, megalázó hivatali eljárásokat a tervezett törvény szellemisége tovább erősítené, jóakarat ide, vagy oda.

A kisebbségi magyaroknak azonban - Magyarország EU-csatlakozása miatt - a megaláztatások ellenére is érdemes lesz átvészelniük a procedúrát. Az is biztos, hogy az EU nemigen örül majd a “vízummagyaroknak”. A schengeni szabályokból nem lehet lealkudni, még ha Orbán Viktor folyamatosan összeakasztja is a bajuszt az EU-val, mondván: az uniós külpolitikához való igazodás nem feltétel nélküli. Aminek akár az is lehet az ára, hogy seggre ül az ország is meg a határon túli magyarok is. (Szerbhorváth György: II. Magyar Állandó Értekezlet - Keretmagyarok, Mancs, 1999. november 18.)

ZSÁKBAMAGYAR „Az igazi megpróbáltatást mégis az jelentette, amikor a kormányfő a sztalini modellt egy zsákhoz hasonlította. Mégpedig szűk zsákhoz, amit már nem foltozgatunk, hanem szétszabdalunk, hogy ne lehessen bele visszadugni a magyarokat. És már láttam is magunkat, mai magyarokat, akiket gyömöszölnek bele abba a bizonyos szűk zsákba, csupasz idegvégződéseinket smirgliként dörzsöli a durva zsákszövet, ordítunk, mint a fába szorult féreg, miközben egyesek huzigálnának bennünket kifelé, mások meg éppen hogy tömöszkölnének befelé, akárhogy is kapálódzunk, mert köszönjük szépen, voltunk mi már benne eleget.

[...]

Azon már meg sem lepődöm, hogy akad képviselő, aki a csomagtervben zsákbamacskát gyanít. Mit mondjak, nem irigylem magunkat. Zsákutcában lenni önmagában sem kellemes. A zsákutcán belül még szűk sztálinista zsákban is lenni duplán kényelmetlen. Hát még olyan zsákutcában lévő zsákbamagyarnak lenni, akinek zsákbamacskát ajánlanak...” (Árkus József: Zsákbamagyar. Népszabadság, 1989. június 3., a Tallózó próbaszámából.)

ZSEBEK „Amikor a dérogance Franciaországban már a múltba tűnt, Magyarországon még virágjában volt. A magyar nemességet jogszabály vagy törvény nem tiltotta ugyan el a kereskedelemtől, iparűzéstől, de többségének szemléletét és gyakorlatát éppen ez a szellem hatotta át még a XVIII. század végén is. A »nemesség díszének megőrzése végett« veszítse el kiváltságait az a nemes, aki kereskedővé lesz - adott hangot ennek a szemléletnek Koppi Károly, a világtörténet tanára a pesti egyetemen 1790 körül, aki pedig rokonszenvvel kísérte a francia forradalom fejleményeit. [...] Éppen az üzleti szellem e hiányát hirdette a magyar jellem sarkalatos vonásának, ismertető jegyének a konzervatív poéta, báró Orczy Lőrinc, amikor az 1780-as években kezdtek más hangok is hallatszani:

»Itt vagyon közöttünk a nagy vetekedés,

Illik-e Magyarhoz csalfa kereskedés,

Mivel ebből jöhet erkölcs-vetemedés,

Mit mondasz, mire megy az ily vetélkedés?

Zemplén, Bereg, Ungvár, Szabolcs vármegyében

Van pénz, van eledel, van bor a pincében:

Mi kell több? mért vesse életét kétségben

A Magyar, hogy több pénz jöjjön erszényében?«”

(Pach Zsigmond Pál: Üzleti szellem és magyar jellem. Történelmi Szemle, 1982/3.)

ZSINAGÓGA „A négy [kecskeméti] torony, a négy torony, hát én azt hiszem, nem akármilyen torony, mert az egyik református, a másik az római katolikus, a harmadik meg görög katolikus. A negyedik zsidó. Sajnos elvették ezek a marhák, és múzeumot csináltak belőle, holott zsinagóga nélkül nincs Magyarország. A zsinagóga is úgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint a református templom. Nem mintha református lennék, de olyan, mint Julow Viktor mondta: ateista kálvinista. Énszerintem a zsinagóga az még jobban hozzátartozik, mint a református, vagy a katolikus, vagy egyéb, mit tudom én, milyen templom. Ó (Vekerdi László a Forrás harmincadik születésnapján tartott esten, a kecskeméti Katona József Megyei Könyvtárban, 1999. március 17.)

Első változata megjelent Az Irodalom Visszavág új folyamának 2., 1999 tavaszi számában.