A létező kacializmus

Az ünnepi részidőben részlegesen zárva fog tartani az Országos Széchényi Könyvtár. A rövid szünet befektetés, ugyanis a hidegen pompásan lehet keresni. A könyvtár a hírek szerint térképpel gyarapít a szénszüneti bevételből.

Ha mindig zárva tartana az összes könyvtár, hatalmas összegeket lehetne állománygyarapításukra fordítani. Bővülne a számítógéppark, a fonotéka, a videotár, végre sok-sok régi könyvet bekötnének, és máris törhetnék a fejüket, hogyan takaríthatnának meg még többet és még többet. Ha fejlesztése érdekében a könyvtár úgyis örökre zárva, nem kellene fölöslegesen elfoglalnia az impozáns budavári ingatlant: 99 évre bérbe adja, magát beraktározza az üres szovjet laktanyákba, s ekkor lendül majd föl igazán a hazai könyvtárügy. A zárkózottságon megspórolt összegekhez hozzájön az exkluzív bérleti díj, s még a külföldre szakított Corvinákat is hazavásárolhatják majd.

Ezzel az észjárással se lehet azonban kultúránk összes gazdasági gondját megoldani, ennek is van magyar útja: a kacializmus - a szocializmusból magasabb rendű, távoli célja, a kapitalizmus felé menetelő társadalom -, amely azt is meg tudja csinálni, hogy veszteségesen, pazarlóan  takarékoskodjék, hogy akkor is szórja a pénzt, amikor egy vasat se költ.

A filmgyártás például szinte megszűnt, az így megspórolt pénzt azonban valószínűleg nem a filmgyártás fokozására fordítják, mert egyik moziban se vetítik a kolosszális új magyar filmeket. Egy titkos stúdióhálózatban forgalmazzák őket? Vagy odalett az összes dohány?

Itt van viszont a közoktatás, mint a különféle típusú szünetek és bezárások korlátlan lehetőségeinek kényszerpályája.

Először is a nemzeti alapszünet, amely az óvodák és az általános iskolák teljes bezárását jelentené. Ezután a középiskolák első osztályát megelőző nulladik szünet, illetve a szakközépszünet, a középszünet, a fakultatív szünetek és a sokféle nyelvi szünet. Aki ezekből sikerrel leérettségiszünetezett, az felvételizhetne a főiskolai, egyetemi szünetekre. A dugipénzt mind-mind az oktatásba lehetne beleforgatni, amitől akkorát ugrana az értelmi grafikon, hogy a világ összdiáksága hozzánk özönlene szünettudományi kurzusokra.

A megtakarítás érdekében a szünetek határát jelentős mértékben ki is kellene tolni. Egy orvosi egyetemi szünet tarthatna akár nyolc-tíz évig is, és a képesítés nélküli sebészorvosok például a Kútvölgyi kórházban kaphatnának állást, műtéteikhez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fújná a gyászindulót, míg a homlokzatára nem ragasztják a szünetjelet - ha az egészségügy fejlesztése érdekében be nem zárják a nevezetes Kútvölgyi objektumot is. 

Innen már csak egy macskaugrás, hogy kormányszínekben, de ellenzéki érzelmekkel, egy új gróf Széchenyi István megalapítsa a Magyar Tudományos Akadémia Szünetét. A szünetelés a tagok és levelező tagok díjazására is vonatkozna. A félretett pénzeket mind-mind a magyar tudományosság hosszú távú finanszírozására lehetne fordítani.

Negatív utópiánk ne rekedjen meg az akadémiai csúcsokon, szárnyaljunk tovább. Képzeljük csak el, hogy mibe kerül egy-egy színházi előadás! Bankvezérem bensőmből vezérel, szól a mai Jago, s mindjárt a megszomorított nászágyra van kiírva, hogy a fojtogatást melyik pénzintézet szponzorálja. Ha nem volnának színházi előadások, sokkal jobban lehetne tartani azokat a színikritikusokat, akik egyébként is úgy működnek, mintha az országban csak az ő szoros érdekszférájukban játszó színházak léteznének, semmi más. A teljes színházi költségvetés birtokában ezek a guruk is sokkal hatékonyabban tudnák elgondolásaikat képviselni.

Át kéne települni már, mondjuk egyenlítői Afrikába. Az üresen maradt Magyarországot pedig kiadnánk Hollandiának, ott úgyis állandó a telekprobléma. A holland lakosság egyharmadának folyvást úton kell lennie, hogy a többiek elférjenek otthon. Így ők letelepedhetnének végre, mi meg a lakbérből fényesen élhetnénk kacialista őserdőnkben.          

Magyar Hírlap, 1997. december 20.