New York, New York?

Nincsenek szellemi központok, vagy ha vannak, nincs közöttük átjárás. Mindegyik büszkén, kizárólagosan, s a politikától megrontva rotyog saját agyvizében. Így élünk. S ennek az is oka, hogy hely sincs a szellemi központoskodásra. Közös tér, ahol az egymással vitatkozó, egymást nyíró, vagy egymás - esetleg csak: a másik - létezéséről tudomást sem vevő szellemi emberek, szándékosan vagy véletlenül találkozhatnának, kibékülhetnének vagy összeveszhetnének, lemarházhatnák és szembedicsérhetnék egymást. Milyen egészséges, normális dolog ez!

Volt közös tér, számos. Legtovább talán a New York-palota tartott ki, a földszintjén a „párizsi café”-val. Ahol valaha törzsasztal, hitel, írópapíros, toll járt írónak, költőnek, újságírónak, ahová betévedtek azért színészek is,  festők, szobrászok, meg a székesfőváros polgárai, s a vidékről felruccanó fénykeresők. A galérián volt a Nyugat törzsasztala - érdemes mutatóujjunk bögyét egy pillanatra a falra tenni: a legnagyobbak érintették ezeket a falakat: Osvát, Babits, Ady, Móricz, József Attila, Radnóti, Kosztolányi, Karinthy... Ma a 2000 szerkesztői próbálják életben tartani a galéria hagyományait, de a többiek nélkül az ilyesmi nem igazán sikerülhet.

A hatvanas években is nagy élet volt a Hungária nevű New York Kávéházban. A bejárattól jobbra fordulva a vörös szalonba lehetett rögvest beülni: presszós, bársonyszékes zug volt ez. Kurvák menekültek oda, de azokban az években ez se abból állt, hogy a lányok ráordítottak a férfinépre: szexbiznisz! Szexbiznisz! A kurvák is olvastak. Úri kékharisnyák libegtek be az üvegajtón egy-egy szonett ölelésére vágyakozva. Balerinák vitatkoztak az egzisztencializmus nagy kérdéseiről. Kitűnő tenyészhelye volt a sznoboknak is, de mint tudjuk, a sznobizmus a kultúra egyik „motorja”. Költők, írók, fordítók, kritikusok szerettek ott tanyázni. A Magyar Hírlap még a világon se volt, amikor jeles filmkritikusa, Geszti Bonzó már rég ott viharzott.

Nem csak a korszak viszonyai közt volt informált ez a társaság, hanem sokkal többet tudott annál, mint amennyit akkor tudni illett. A kevés új információ pedig nagyon gyorsan terjedt akkoriban. Ha történt valami, ha kijött egy új könyv, ha bemutattak egy új filmet, színdarabot, megnyitottak egy kiállítást, a vörös szalon üstöllést kiértékelte. És lassan számítani kezdett a városban a vörös szalon véleménye. A kérdés, „Hogy, hogy, te nem jársz a vörös szalonba?” körülbelül ezt jelentette: „Jézusmária! Megint egy analfabéta.”

El tudom képzelni, hogy aranybánya lehetett a III/III-nak is. Ennek ellenére a vörös szalont mégis megszüntették. A hatvanas-hetvenes évtized fordulóján - a Nemzeti Színház már rég föl van robbantva! - döntött úgy a kulturális irányítás, hogy megszünteti a kultúrának e polgári menedékét, s az utolsó budapesti kávéház ajtajára kitették a táblát: zárva.

Hosszú évek múlva, valamikor 1975-ben nyílt meg újra, alaposan kitatározva. Geil csillárokat álmodtak a plafonra, a márványasztalok zöme eltűnt. Lényegében megszűnt, s talán azóta is szünetel a kiszolgálás a galérián, mert nem volt kifizetődő följárni oda. Érdekes, a Holdra följárni kifizetődő.

A szabad tér harminc négyzetméternyi lehetőségét is sokallva, a vörös szalon helyére pedig ruhatárat varázsoltak. Olyan is, mintha az ügyészség kihelyezett bizonyítékraktára volna. Az újranyitás után a művésznép még vissza-visszamerészkedett. De Szovtranszavto buszokkal hatalmas voronyezsi turistacsoportok érkeztek, meg az egész béketábor, s az ő menzájuk lett a polgári menedék.

A kávéházat később - ma már alighanem műemlékké nyilvánított, városképi jelentőségű - deszkaállványzattal övezték, amelyet impozáns ácskapcsok, mértéktartó százasszögek, az összképbe harmonikusan illeszkedő, mesteri csapolások fognak össze. A rusztikus gerendák, a gyalulatlan lécek, az erőteljes, szőrös deszkák avantgárd geometriai formái vezetik a tekintetet az utcára néző csillogó ablakokhoz, amelyek az éjszakában, a sötétlő faanyag közt ragyogva - az elvágyódás szimbólumaként - egyszerre idézik meg a fény városának hangulatát, s nemzeti kincsünk, a hagyományőrző Hortobágy turistacsalogató népi építeszetének, a birkakarámoknak az idilljét. 

A palota ajtaján lakat, belülről olykor kóbor portafények szivárognak ki az éj homályába, a security service őrzi a semmit. Itt volt a Szépirodalmi Könyvkiadó, az Új írás, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Film, Színház, Muzsika, az Új Tükör, a Képes 7 szerkesztősége... Amelyik még megvan közülük, a város különböző távoli pontjain küzd a létért: az ember olykor hajlamos azt hinni, talán nem is véletlen, hogy egymástól ilyen messzire; s ma is értetlenül tekint vissza arra a szakszerű önfegyelemre, amellyel a sok kitűnő értelmiségi hagyta magát, az őt megillető helyről, a közös térről kiebrudalni.

Ez a bizonyára már visszaszerezhetetlen, patkányjárta, üres palota, a körbecsirkedrótozott „párizsi café”  szellemi életünk, dialógusaink jelképe?

Magyar Hírlap, 1997. szeptember 13.