Egy doboz nő

A társas gépkocsiban Landerer és Heckenast nyomdájának egykori épülete felé fordulva áll a férfiú. Félcsúcs van odakint, az Astoria környékének járművei közepes tempóban gyűrik le egymásnak állított akadályaikat.

A nő az ablaknál mintha az üvegen át érkezett volna a buszba. A hőség erősen korlátozta magára vett öltözékének mennyiségét és méretét. A háta mögül áradó fény kevés ruháját is átvilágította; így egyszerre volt szellemi meg nagyon is testi. Vad szépség, amihez vonásainak és formáinak finomsága a háttér.

A buszban is félcsúcs. Annyi ember igyekszik egyfelé, hogy már érezni lehet, amióta többpártrendszer van, azóta kevesebb szappan fogy. De olyan sokan még nincsenek, hogy a karok, törzsek és táskák között ne lehetne mindenkire rálátni, a férfiúra is, aki az előbb Landerer és Heckenast egykori nyomdájának épületét bámulta. De már arréb vagyunk. Most az üvegfalú irodaház látszik, amelyben kapszulába töltött homo sapiensek emelkednek az ég felé. A férfiú mintha őket figyelné. De ha jobban odanézek, akkor azt látom, hogy fejét ugyan felemeli - a tekintete azonban lefelé tart, enyhén barnított szemüvege mögül a nőt pásztázza.

Ha pedig az én tekintetem is lefelé tart, megint a gyakori nagyvárosi jelenséget láthatom: a férfiú egyoldalú nemi örömeket szerez magának. Testi, lelki és szociális helyzete, úgy látszik, alkalmatlanná teszi arra, hogy álmait és vágyait többségi módon valósítsa meg: letér, s ha jól látom, már igazán nincs sok hátra ahhoz, hogy eljusson a részleges kielégülésig.

Egy idegen hölgynek egy ilyen helyzet hirtelen felindultságában mi mást lehetne mondani, mint hogy: „Ugorjon!” És lám, még időben.

De amire kereslet van, arra az élet kínálatot is teremt: a kukucskálós panorámát, amelyet a szex szocialista irodalma, Nyugatnak még csak félfordulattal udvariaskodva, kukucskáló shownak nevezett. Most pípsónak mondják, és ebédszünetben is lehet egy kis időt szakítani rá. A pípsóban a „buszkalandot” legalizálta és szorította keretek közé a társadalom.

Az előtér a fotólabor, az orvosi váró és a nyilvános vécé keveréke, kuplerájra éppenhogy semmi nem emlékeztet. Még az ajtókra tűzött nevek is, Zsóka, Róza, Krisztina, Mary, inkább idézik meg a divatjamúlt bútorboltok tisztes hálógarnitúráit, mint azokat a lányokat, akik belül várakoznak a fellépésre. Zene szól, hogy legyen mire mozogniuk. Ôk ugyanis nem táncolnak - mozognak.

Aki táncol, az a Seherezádé az Ezeregyéjszakából. Ô persze mesél is, meg szeret - ha nem illetlenség ilyesmiket emlegetni.

Úgy is felfoghatjuk a mesterségesen előállított leskelődést - műkukkot -, hogy amit teszünk, az csupán egy szolgáltatás igénybevétele, pénzünk egy részét visszatérítjük a gazdasági körforgásba; avagy marxi nosztalgiázás: „A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése.” „..a munkás egészen az éhhalálig valótlanul.” „Az állati lesz emberivé és az emberi állativá.” „A táplálék mindig megvásárolhatja [...] a munka nagyobb vagy kisebb mennyiségét, és mindig akad valaki, aki hajlandó valamit csinálni, hogy megkapja.” Zsóka, Róza, Krisztina, Mary ezzel a munkával keresi meg a pénzt arra, amit magáról levethet.

Az ajtókra tűzött neveket tekinthetnénk akár egy-egy kis istálló névtáblájának is. Bent heverészik a lakója, mint a jászolhoz kötözött ló, és azonnal felpattan, ha hallja, hogy kisgazdája az ötvenest a függönyhúzó automatába dobta. Nyílik a kukkszoba lesője, indul a mozgás „a pénz forgókései közt és lánctalpa alatt”.

Az erősítő olyan hangos, a ritmus annyira egyszerű, hogy sose lehet elhibázni. Lehetetlen a zenével szemben mozogni. A mozgás pedig minél erotikusabb akar lenni. A kívülről leső ennek ellenére például azt gondolja, hogy akit néz, az egy nudista bányász, amint a sztahanovista címért csákányozza a szénfalat. Vagy egy női felderítő, akitől a kambodzsai verembörtönben elvették a ruhát, ennek ellenére megszökött, amit rögtön fölfedeztek, üldözői golyószórókkal és géppisztolyokkal pásztázzák a környéket, ő azonban hason és háton rettenthetetlenül kúszik a bázis felé. Mielőtt odaérne, a mutidoboz függönye épp becsukódik, koppan egy újabb ötvenes, és folytatódik a menekülés. De egy urológiai vagy nőgyógyászati szakrendelés titkos szurkolójának is érezheti magát az, aki befizet ide.

Se testiség, se szellem.

Semmi nem marad titokban, mégsem tudunk meg semmit.

Magyar Hírlap, 1997. június 21.