Kellemes létvégét!

A bécsi udvar a XVIII. század végén. Kinek az ideje is? Mozarté? II. Józsefé? Azoknak az olasz énekeseknek a kora, akik a Figaro házassága bemutatóján szándékosan rosszul énekeltek, hogy megbukjon a darab?

És most egy játék: József császár kint ül a pódiumon, előtte egy néma zongora, körben a vendégek, az udvar népe, királyok, hercegek, grófok. Nagy a várakozás: a császár koncertet ad. Becsvágya mérhetetlen: ő nemcsak a legfelvilágosultabb uralkodó, hanem a legnagyobb művész, amellett, hogy az udvari háztartásnak is kitűnő vezérigazgatója, valamint nagyszerű társalkodó, elsodró férfi, cseles vívó, bámulatos lovas.

Oldalt fekete-sárga selyemfüggöny, a kétfejű sas vadászik rajta a nyílt mezőn iszkoló népecskékre, lesántult országokra. A függöny mögött egy hangversenyzongora, annál pedig Mozart ül.

Egyszerre kezdenek játszani. A császár a pódiumon, a néma zongorán, s a függöny mögött Wolfgang Amadeus. A szerzemény sikere frenetikus, a taps hatalmas. A császár, hatalom és művészet csúcsán ragyogva, óriási elismerést vág zsebre. Majd egyet int, a lakájok elhúzzák a függönyt, Mozart föláll, meghajol, fölmegy a pódiumra, a császár mellé áll, és a siker, a taps, az ováció még nagyobb. Ki melyik csúcson áll? A császár a művészetén, a művész a hatalomén?

Váltsunk színt. Egy étterem, valamelyik apró szigeten, azok egyikén, amelyeket a vulkánok kizárólag azért tornáztak az örökké napsütötte víz színe fölé, hogy a világfenntartó euroatlanti középosztály élvezetére fölépülhessenek ezek az éttermek.

Esti óra. A nap lebukóban, még nem örökre. A vacsorafényben mosolygó arcokon látszik, mindenki önfeledten biztos benne, hogy reggel a nap a sziget másik végén ugyanúgy felkel az óceánból, ahogy most belesüllyed. Nyerni fognak, és az éjszaka automatája kicsengeti nekik az izzó zsetont, hogy délelőtt legyen minél napozni, s a tetőn meglangyosodjon a pancsoló vize.

A műsorvezető - kinek alteregóját, az örömet elrendelő tömegszervezőt a kihunyt szovjet országban a massza, tömeg szóból képezve masszoviknak nevezték - a félpanziós estebéd közben asztaltól asztalig agitál, kezében plajbász meg füzet.

Nagycsaládok is vannak itt, olaszok, négy-öt bambinóval, mindegyik az esti programhoz preparált miniatűr felnőtt, picike lakkcipőben, picike mandzsettával, benne picike mandzsettagomb, a picike plasztron fölött picike csokornyakkendő. És itt van a moszkvai high middle-class, szép, valószínűtlenül karcsú lányok, akik azokat a ruhákat is fel tudnák venni, amelyeket a leningrádi blokád nagy éhezése előtti messzi korszakokból őriznek titkos orosz múzeumok. Pápocska az áramlatokkal ide mosatja a pénzét, és amíg ő bankozik, mert bank minden sziklahasadékban van legalább kettő, addig a család nyaral egy kicsit.

A táblákon angol, német, francia, spanyol feliratok, plusz olykor orosz. Más posztszocialista nyelvet nem használnak. A cseh, lengyel, magyar dolgozók polgárosodó utódait még csak édesgetik ezekre a helyekre. Köztük az oroszok az igazán pénzesek.

A műsorvezető, befejezve asztaltól asztalig körśtját, a mikrofonhoz áll, bekonferálja a világsztárt. Énekel: Tina Turner!  És a közönség közé kiált: Erika, Erika, Erika! Az egyik asztaltól a háziasszony-feleség, újdonsült karaokecsillag, a családi tapsvihar kíséretében zavartan föláll, eközben a masszovik a multimédiás CD-t beteszi a lejátszóba, Tina Turner belevág a világszámba, majd hangja elhalkul, és Erikával szemben a képernyőn megjelenik a szöveg, villogva jelezve, hogy mikor kell a zenébe beleénekelni egy kicsit hangosabban, most egy kicsit halkabban, magasabban, mélyebben... A szám közepe felé a családanya már egészen belelendül, éneklése közben folyamatos a taps, amikor befejezi és meghajol, törhetetlen ováció.

Utána egy pár következik, a lóarcú brit leány mint Yoko Ono, szeplős párja pedig John Lennon: asztaltársaságuk éljenzése közben elduózzák a világhírű számot. Ha elakadnak, a műsorvezető oldalról biztatja őket. Nagyon távol állnak a mikrofontól, szerencsére semmi nem hallatszik, de a műsorvezető ugyanerről nem így gondolkodik. Viszi utánuk az állványt, ilyenkor bedúsul a vokalitás. Yoko és Lennon azonban szívósan hátrál, mire befejezik az éneklést, már majdnem áttörik a falat. Bravóóó, nevet rájuk a masszovik, vigasztalásul lemegy néhány szám dublőr-dublőz nélkül, majd Edith Piaf következik.

A nagyméretű hangszekrénnyel bíró, vagyis hatalmas keblű hölgyből felszakad a dal, valami ahhoz hasonló, hogy padám, padám. Villog a képernyő, Piaf közelebb hajol, ekkor az asztaluktól a férje kiviszi neki a szemüvegét, Piaf hálás, a műsorvezető gratulál a találékony férjnek. Jön az erotika: a bécsi házaspár gátlásos nagylánya az orrunk előtt szinkronizálja németre a könnyű csillagot, Madonnát. Mindent elvét, nem jó a ritmus, nem jó a dallam, a mozgás, a tekintet. Annál jobb a műsorvezető. A lány kezét háromszor is a magasba emeli, mintha kiütéssel győzött volna Madonna felett, mindenki tapsol most is, hiszen a következő menetben neki is csattognak majd a tenyerek.

Bárki császár lehetett ezen az estén, olcsón a csúcsra állhatott, fillérekért beleénekelhetett a világszámba. Aztán repülés haza, vissza a kassza mögé, az osztály élére, egy másik szállodába - dolgozni... Ami nem is olyan rossz.

Mi erről álmodunk.

Kinek is az idejében?

Magyar Hírlap, 1997. április 12.