Ott áll az út mellett a kétkezi kubikos ős, akire Csongrád minden törzsökös és jöttment lakója büszke lehetne, s oda se bagózik ránk, helybeliekre meg átutazókra, ahogy szokásos holnapi túzokunkra siettünkben megpróbálunk lecsapni. Elnéz a fejek fölött, s a messzeséget kémleli. Úgy áll a jövés-menés tetején a munkás ős, mint egy hadvezér, akinek az Idő nem kardot és kantárt, hanem ásót-talicskát adott a kezébe.

Nem is szívesen néznek föl rá az utódok. Egy olyan világban, amelyikben a bankár, a bróker, a menedzser, a piár, a bux index diktál, mit keres az ásós ember? Még akkor is, ha bronz plusz talapzatból csinálták...

Ha lovon ülne, egy lovas kubikos, az igen. De így? Az ősapából 1998-ra szegény rokon lett. Nem emlegetik, ha mégis szóba kerül, gyorsan témát váltanak, mintha a szegénység Csongrádon takargatni való kínos emlék volna csupán, nem pedig mai valóság. Sok finom keresgélő és turkálóbolt segíti hozzá a hölgyeket s az urakat az eredeti angol szövetből készült svájci minőségű, olasz stílusú, alig használt nyugati viselethez.

Ebben kétségtelenül modern, s e szó első jelentését tekintve, biztosan mostani ez a hajszál híján húszezres városka.

Turkálnak a szemétben is, nemcsak a bálás ruhában. A szabadtéri szeméttelep a temető mellett fejlődik:

- Nem szelektív módon gyűjtött hulladék - ahogy Molnár József (MSZP) polgármester a lényegre tapint -, hanem minden, ami az elmúlt húsz-huszonöt évben a városból a szemétbe került.

Szél jár a szemétpusztán, viszi az illatokat, a pillesúlyú szárazanyagot, amilyen például a kimúlt felmosórongy, az öröklétre hivatott nejloncafat, az örömökről végképp lemondott nyári ruha... Röpíti a légvonat a sok könnyű holmit, s e szemétzászlók fönnakadnak és lobognak a sírkereszteken, a fejfákon, a városszéli fák ágain. A korszak zászlai. Üvegező cigányok e szegényszínházi díszlet főszereplői, a háztartási hulladékból kiválogatják a visszaváltható flaskát, palackot, uborkásüveget. Aki reggeltől estig kitartóan üvegezik, az állítólag két-háromezer forintot is megkeres egy nap:

- Jó, ha kikerülnek az üvegek - mondja a polgármester. - S ha még pénzt is keresnek vele? Ennyivel is kisebb a városon a szociális teher. Bárcsak a műanyagot is kiszedegetnék, állítólag azt is el lehet adni.

De nincs már messze a megoldás. Két varázsszám működik ma a magyar életben: 2000 és 2002 - amely három. Az első ugye az ezredforduló dátuma, s egyúttal a magyar államalapítás millenniuma; kettős az ünnep tehát. A második pedig az EU-csatlakozás remélt időpontja.

Ami nincs kész, ami hiányzik, ami félben maradt, az mind befejeződik, kész lesz, megépül, kinől az ezredfordulóig, az államalapítás jubileumára, de az EU-csatlakozásig biztosan. Hiszen ilyen jó alkalom legközelebb csak 3000-ben lesz. Szeméttelep nélkül, csurom-szennyvizesen, környezetszennyezve, kesztyű, sál és sapka nélkül hogy is léphetnénk Európába?

Meglesz a szemét helye is, 25 település együttműködésével Csongrád, Kistelek, Félegyháza, Halas térségére kijelölték a jövő század minden igényét kielégítő szeméttelep helyét. Csak a természetvédelmiek nem akarnak belenyugodni a választásba, különféle védett területek közelsége miatt.

A szennyvízfronton szintúgy bíztató a helyzet. A saját szennyvizének felszínén élő csongrádi nép ugyan ellenérdekelt abban, hogy a háztartási ülepítőket a hálózati szennyvíztisztítóba kösse, mert a magas vízdíj megduplázódna, de az önkormányzat testületének kiútkereső kedve töretlen. Iparipark-pályázatot adtak be, májusban eredményhirdetés lesz, s ha nyernek, így is, úgy is ki kell építeni a hálózatot, fejéről a talpára kell a szennyvízkérdést állítani, mert:

- Jelen pillanatban - mutat a polgármester Csongrád 1992 óta folyamatos működési forráshiányára - a város több mint egymilliós szennyvízbírságot fizet.

A tervek mind a növekedést célozzák, s hogy a növekedési kedv mennyire el tudja torzítani az arányokat, az Csongrádon is nagyon jól szemlélhető. A környék egyetlen egységben maradt építészeti együttese a csongrádi halászfalurész, a védett Belváros, ahol egy fából összerótt, idétlen buszmegálló fogadja a látogatót. Az ál-Makovecz stílusú építmény se szél, se eső ellen nem véd, ahhoz képest viszont meglehetősen méretes, jó sok teret elfoglaló, vérbeli népi giccs. Nincs rá kiírva, hogy ki álmodta oda, de nem irigylem az éjszakáit.

Nádtetős vagy hódfarkú cseréppel fedett, hagyományosan alacsony házak az Öregvár utcában, s a Baross rakparton. De mindjárt az elején, a buszmegálló közelében, egy alpesi stílusú, magas nádtetős ház - éppen a polgármester tulajdonában. Szemben vele egy betonlábazatú hatalmas épület - a védett városképben. Azt szokták mondani az ilyen Csongrád-belvárosi házak építői, hogy adjon pénzt a műemlékvédelem, akkor úgy építik föl, ahogy kell. Sánta óhaj, hiszen abból a pénzből, amiből a stílusidegen házat emelik, idevalót is építhetnének.

A Baross rakparton duplatelken áll egy kissé dunántúliasan boltíves kapuzatú, tornácos ház. Ha igaz, egy Németországból hazatelepült ember építtette. Elvileg engedélyeztetni kell a terveket, aztán valahogy mégis itt vannak ezek a házak. Nem messzire ettől Eke Károlynak, a körzet egykori országgyűlési képviselőjének dromedár háza magasodik, egy normális belvárosi épületnek a másfél-kétszerese. Nem kulipintyó, hanem Ekepintyó. A látvány magáért beszél, meg arról is, hogy Magyarországon a sikeres ember önképéhez hozzátartozik, hogy megszegheti a szabályokat.

Molnár József polgármesternek ellenben egészen más a véleménye: - Eke Károly volt az első belvárosi, aki új házat épített. Karcsi háza motorja volt a Belváros felépülésének. De se az övé, se a többi nem magasabb az engedélyezettnél. Szigorúak a szabályok. Budapestről kell a műemlékvédelem hozzájárulását megszerezni a házak külső megjelenéséhez, gerincmagasságához, ahhoz, hogy miből építsék, s miből legyen a kerítés anyaga.

Vannak persze házak, amelyek őrzik a régi arányokat. Ilyen a híres konyhájú Kemence csárda, ahol ugyancsak ügyeltek rá, hogy mégse legyen minden rendben. A kerthelyiségében világító gömböcskéket mintha egyenest a Práter valamelyik sörkertjéből telepítették volna át: Bier, Bier, Bierka, trinken tschongorádi kadarka...

Itt lakik a Belvárosban a kubikosemlékmű alkotója, Tóth Béla szobrászművész, aki pesti születésű létére 1980-ban Csongrádra költözött. Kubikosát ‘79-ben állították föl, akkor a szobroknak még nem volt ipari termékjegyzékszámuk. Ma már van.

- A lényeg az utolsó sorba került - mondja a művész. - Itt, a hátam mögött, teli a műterem dossziékkal, zacskókkal, a zacskókban újabb zacskók, bennük meg papírok adórendeletekről, tb-szabályokról, s szerződések. A szerződés a legfontosabb. Ha nem jól szerződöm, elbukhatom a pénzem, s emiatt állandóan a százalékokon, költségeken kell törni a fejem, nem azon, hogy milyen legyen a szobor. Pár napja például levelet kaptam az önkormányzat adóosztályától, fizessek helyi iparűzési adót. Fölhívom telefonon az ügyintézőt, s mondom neki, tévednek! Én nem vagyok iparos, kikérem magamnak.

Mire ő: De úgy döntött a testület, hogy Tóth úr iparos. Különben is, olyan keveset kérünk.

Mire én: Meg vannak szorulva? Akkor mondják azt, hogy kéne egy kis pénz, od’adom. De ne mondják azt, hogy adó.

Mire ő: úgyis beszedjük.

Mire én: Igen, és mennyit? Hogyan számolják ki?

Mire ő: Segítünk, Tóth úr, kiszámítjuk magának. Hozza be az adóbevallást, amit az Apehnek küldött, és abból majd kiderítjük, mennyivel is tartozik nekünk.

Mire én: Semmi közük az adóbevallásomhoz.

Mire ő: Nana, hát kikérjük a megyétől.

Mire én: Nem adhatják ki.

Mire ő: Tóth úr, hát önben semmi együttműködési készség nincs! Ha így viselkedik, ki fogjuk küldeni a végrehajtót.

Mire én: Nekem csak munkaeszközeim vannak, azokat tilos lefoglalni. De ha mégis megteszik, nem fogok tudni dolgozni, és egyáltalán nem fizetek majd adót. Különben is, itt írják a levelük indoklásában, hogy a vállalkozói tevékenység az adóköteles. Maguk hozták a határozatot. Én pedig nem vállalkozó, hanem szellemi szabadfoglalkozású vagyok. Tévedésből postázták nekem ezt a levelet.

Mire ő: Tóth úr, már megint kezdi elölről. Értse meg, engem nem érdekel, hogy van-e vállalkozói igazolványa vagy nincs. A testület magát úgy osztotta be, hogy vállalkozó. Akkor pedig...

Ezzel beindul a végtelen kör. Igazuk van a szociológusoknak, amikor az átalakult tanácsoktól megvonták a rendszerváltáskor megelőlegezett „önkormányzat” titulust, s területi adminisztrációnak nevezik a magukat önkormányzatnak álcázó intézményeket, amelyek sok mindent csinálnak, például kipostázzák a központi akaratot, ahogy az egykori tanácsok is, csak most nem elsősorban politikai, hanem, többek között, pénzügyi alapon - az adóalanyokra és adótárgyaikra. De egyet nem tesznek: nem önkormányoznak, vagyis nem fogalmazzák meg a helybeliek helyi érdekeit. Működésük, hiszen történelmünk folyamatos, nem nélkülözi a rákosizmus elemeit sem. Rákosi fogalmazott így: „a forradalmi törvényesség lényege: bennünket a saját törvényeink sem köteleznek”.

Hozni egy, a vállalkozókra vonatkozó önkormányzati törvényt, ahogy ezt Csongrádon tették, majd ezt „testületileg” kiterjeszteni azokra is, akik nem vállalkozók: pénzügyi rákosizmus. Ami körülbelül meg is felel a hazai, szociálliberálisnak nevezett, demokratikus diktatúra állapotainak.

A politika, a politikai rendszerek kóstolása, sajnos, nem úgy megy, mint a boré. Roppant tanulságos volt szemlélgetni a Csongrádon tartott idei borverseny három bizottságba tömörült tizenöt kóstolóját. A négyütemű borkóstolás fázisait így lehet vázlatosan leírni: a zsüror fölemeli a poharat, és beledugja az orrát - ez az illatvizsgálat. Ezután maga elé, a fénybe emeli a bort, s vizslatja a színét, egy kicsit meg-meglötyögtetve a pohárban a nedűt, hogy a fehér hogyan fehér, s a vörös miképpen vörös. Ha ez is megvolt, jön a kortyintás, minél több ízlelő zónára hat a bor, annál értékesebb. És a végső fázis, a köpés az odakészített műanyag vödörbe, majd jöhet a következő pohár.

A szép szál országgyűlésiképviselő-jelölt, az MSZP Nemcsók Jánosa valószínűleg nem ilyesmikre, hanem a fényes jövőre gondolt, amikor kampánymosolyát a borversenyzők között is megjártatta néhány keresetlen percre. Érdekes, az MSZP most se mert ottani jelöltet indítani Csongrádon. Előzőleg Hajdú Jánost importálta. Az ismert, egykori tv-s személyiségnek négyéves ciklusát sikerült ismeretlenül megúsznia a parlamentben, körzetében se hallottak róla többet, mint amennyit a nagypolitikában. De hát a jubiláló városkában hagyomány a káderimport: hetvenöt évvel ezelőtti első polgármesterét egyenest Pápáról választotta. A helyi erőket viszont irtja, ahogy Tamási Jánost is eltakarították a csongrádi művésztelep éléről.

Vajon milyen szándékai vannak Nemcsók Jánosnak Csongrádon, azonkívül, hogy meg akarja magát választatni? Ha ez megtörténik, jólétben élő képviselőjüktől kell majd várniuk, hogy vigye a sok-sok csongrádi szegény ügyét, egy olyan párt - az MSZP - színeiben, amelyről mára kiderült, nincs köze semmihez, amit a szocialista, a szociális fogalma tartalmaz. Az MSZP az európai egyesülés várakozásainak is megfelelni akarva, burzsoá párt lett. Nem képviseli a szegényeket, a kis és a nagy családokat, se a parasztot és a munkást, se az értelmiséget.

A nagytulajdonosok, a nagyrészvényesek, bankárok pártja az MSZP, amely a polgárosodás önállóságának sem szándékozik túl sok esélyt adni, ha az klientúrája körén kívül esik. Ezekről a szemétzászlókkal fellobogózott, húsz-harminc éves késésben leledző, letarolt helyekről csak a szavazatok kellenek neki. Valószínűleg meg is fogja kapni. A nép még mindig nem hisz a szemének, képtelen elhinni, hogy a szocialista - nem szocialista.

Szagolni, megnézni, kóstolni, kiköpni. Úgy látszik azonban, hogy nem a politikában, hanem csak a borversenyen van így. A Csongrádbor Kft. vezetője, Pálfi György annak ellenére is bízik a jó bor jövőjében, hogy az évszázados, híres csongrádi szőlőhegy egy része tönkrement, a város környékén majd felére csappant a szőlőterület. Domaszék, Mórahalom vidékéről is vesznek bort, hogy 34 ezer hektós pincéjüket megtöltsék, s ami nem szokás mindenütt, akitől vesznek, annak rögtön fizetnek. Olyan árat, amilyet azok a felvásárlók, akik március végéig is elhúzzák a részletfizetést. Önerőből és támogatásból most palackozót épít a Csongrádbor Kft., a munkát május végéig kell befejezni. Ma még tizenegyen dolgoznak náluk, a palackozó elkészülte után öt fővel gyarapodik a létszám. Öt munkahely egy Csongrád méretű városban már számít.

A bor is olyan, mint minden áru: minél magasabb készültségi fokon tudják eladni, annál jobb az üzlet - az indulás ideje ellenben nagyon költséges. Egy-másfél éves érlelési idő után éri el a nedű a csúcsformáját, akkor a legjobb eladni. De addig nem csak a bor, hanem a pénz is a hordókban áll. Két-három év alatt tudnak eljutni oda, hogy az első óborkészletük kimegy, aztán már folyamatos az eladás, és gazdaságos a tevékenység. A pincéből már szűrt bort pumpálnak fel a palackozó két húszhektós tartályába, itt még egy steril szűrés következik, s a bor megy a palackokba, és a kereskedőkhöz.

Tizenkét éve kortyintgatja Csongrádon a misebort Zsótér Antal, a Nagyboldogasszony Templom plébános-kanonokja. Azt mondja, hogy Csongrád zömében ma is katolikus város:

- A mi templomunkhoz tízezer lélek tartozik. A rendszerváltás után, nem azonnal, hanem egy kis kivárással, látványosan többen kezdtek hittanra járni, mint előtte. A ‘94-es választások előtt csökkent az arány, s ez maradt máig, de így is jobb, mint 1989-ig volt. Vasárnap körülbelül hétszázan jönnek a szentmisére, nagyobb ünnepeken háromszor ennyien. De az is számít, hogy e tízezer embernek hetven-nyolcvan százaléka megkeresztelteti a gyermekét. A keresztelésnél nagyobb arányban kérnek egyházi temetést, a házasság szentségét azonban kisebb számban igénylik. Nem csak a közömbösség, hanem az élettársi viszony miatt is. Sokan még polgári házasságot se kötnek.

Országosan is ritka esemény történt a közelmúltban Csongrádon: új parókiát szenteltek. A régit, amely 1769-ben épült a Nagyboldogasszony- templom mellett, a ‘80-as évek elején erőszakkal elvették, lebontották. Lakossági követelésre - közel 2 000 aláírás gyűlt össze -, még a tanácsrendszer idején sikerült visszavásárolni a telket, s mára kész az új parókia. A költségek egyharmadát a hívek adták össze. Van elszánás és akarat az itteni emberekben is. Mégse látni Csongrádon se túl sok vidám arcot. Beleszomorkodnak a nagy országos pesszimizmusba. Sok oka van ennek. Talán az is, hogy a szocialista Magyarországon lakva (majdnem) mindenki kevesebbet láthatott a világból, s úgy érezhette, hogy többet kap. Ma többet látunk a világból, amelyből annál is kevesebb jut, mint amennyi régen.

 Délvilág, 1998. április 27.