A kísértet főzi levesét

József Attila: Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

Seggre esik bent a légy is, oly ragyogóan fölparkettázkodott József Attiláék egyszobás lakása - hátul az udvarban, jobbra tessék - a Gát utcában. Ugyanis beszakadt egyszer a hajópadló, és az IKV-nak nem volt a javításhoz padlódeszkája.

Erzsi néni őrzi a Józsefék lakását, ő most a szomszéd. Kizárja az ajtót, és rögtön elad nekem két portrét a költőről. Ügyességét, hiszen otthon teljes gyűjteményem van róla, ötven forinttal jutalmazom. „Nem fogadok el borravalót”, mondja, miközben zsebre vágja a pénzem. „De elteszem, a múltkor is járt itt egy kislány, neki is szóltam, vegyen képet, de elsírta magát. Azt mondta szegénykém, hogy a Vajdaságból jött, nincs rá pénze. Adtam neki. Mert én itt József Attila tisztelőitől, sokan járnak ide, még japánok is voltak a múltkor, mindig kapok borravalót. És ilyesmikre költöm.”

A konyha falán, a múlt emlékeként, háromszögzászló vöröslik. Aranyfonal hímzése azt hirdeti, hogy belátogatott ide a József Attila Szakmunkástanuló Kollégium Gyöngyösről. A vendégkönyv beírása azt magyarázza, hogy dolgozó volt „Ő”, nem kommunista. Közéletünkben pedig a politikai változások ügyeletes idiótái arról sustorognak, hogy ki kell „Őt” seprűzni a magyar irodalomból. Ez a takarítás nem sikerült a sztalinistáknak sem, hát akkor megpróbálták kisajátítgatni, államosítgatni inkább.

Úgyhogy az új középszerűek, a mostani kurzuslovagok figyelmét csak arra hívhatom fel, hogy József Attila istenes verseinek korlátlanok a privatizációs lehetőségei:  „Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk. / Lángos csillag állt felettünk, / gyalog jöttünk, mert siettünk, / kis juhocska mondta - biztos / itt lakik a Jézus Krisztus. / Menyhárt király a nevem. / Segíts, édes Istenem. // Istenfia, jónapot, jónapot! / Nem vagyunk mi vén papok. / Úgy hallottuk, megszülettél, / szegények királya lettél”  - és így tovább...

A gyöngyösi tanonczászló alatt, a múlt emlékeként, csikótűzhely. Rajta főzte a „kísértet” a történelem fedőemelgető levesét. „Horthy Polettáékhoz is járt mosni József Attila anyja.” Így mondja Erzsi néni, Poletta. „Ott a Józsefné képe a falon! Nagyon szép asszony volt. És a gyerekek!... Három milyen szép gyerek. A papa a Hutter gyárban volt szappanfőző főművezető, itt a Gyep utcában, ahol a Lakatos Gabriella született. Most Thaly Kálmán utca. És elment a papa! Ilyen gyönyörű gyerekeket itt hagyott. Agyon kéne verni! De hát laknak ebben a házban most is néha olyanok!... Fönt a 22-es lakásban egy cigány család volt. A földön feküdtek, vagy húszan. Közben kocsijuk volt, magnójuk, és éjjel jártak, mulattak. Na, két éve kijöttek a tanácstól, ledobálták az udvarra mindenüket, gyerünk, elhurcolkodás! Egy rendész költözött a helyükre.”

A tömbös cédulát tett a házfelügyelői ajtóra, az emléktáblával átellenben, a Gát utca 8-ban: „Területen vagyok!” Az udvaron Lakatos úr jődögél, ugyanolyan feketében, mint én. Egyformák vagyunk. Vagy mégse. Lakatos úr jobban ad magára. A cipője ragyog, a nadrágja frissen adjusztált. Lekezelünk, és Lakatos úr besiet a lépcsőházból nyíló konyhaajtón. Főzés van odabent, a kajaszag kilendül a körfolyosók alá, aztán mint egy Bach-fuga száll föl, a száradó bugyikkal, gatyákkal zászlódíszbe vont korlátok felé. Kint a falakon érett golyónyomok.

Szemközt, a József Attiláék háza melletti udvaron bokrok, apró fák. „Kinézek az udvarra, és mintha a Margitszigeten lennék”, mondja Tóthné asszony. „Én nem akarok innen elmenni. Ez olyan családias ház. Kisegítjük egymást mindennel.” Tetőfedő férje, Tóth úr galériát ácsolt: „Kétszintes az egyszoba, de a lakás mégse lett nagyobb annál, mint amekkorát egy egyszerű dolgozó fönn tud tartani. A mienk jó ház, de a 8-10-20-22-24-ben teljesen tropára ment a közösségi szellem. Ha az ember fejére ráköpnek, vagy ráesik egy banánhéj, nem véletlen, annyira telítődtek a kisebbséggel. Vagy hogy is kellene mondani. Tele pénzzel itt a Monte Carlo nyerőgépein játszanak. Be lehet menni hajnalban is, látni, kik vannak ott, micsoda szerelésben... És közben hogy élnek! Mert úgy kényelmesebb... Van, amelyiknek a fél szeme üveg, mégis Pontiac-kal jár, az ötödik nyugati kocsit cseréli. Földmunkára, lomtalanításra váltotta ki az ipart. Ami egy fedő valami lehet... Amikor a József Attilának voltak az  évfordulói, akkor ez a ház is jól járt. Az IKV-tól az irodisták is korlátot festettek, szocialista brigádok glancoltak, kívülről.”

Üvegkalitkába csukott Beethoven-fej szoborkodik Tóthék ablaka előtt a kertben. A tetőfedő hozta egy padlásról, csak lefújta fehérrel, mert fehér volt azelőtt is. Iparkodóak itt egy-két házban a szobakonyhák. A térből, amit a lakáshivatal nyitott nekik, kiszakították a lakók a tusoló meg a vécé helyét, megszüntetve-megőrizve így a folyosóvégek angol-magyarját. A redves, nagykulcsos klozetajtók örökre rácsapódtak a múlt rendszerre. Melyik is az? Itt, a belső-ferencvárosi állandóságban, nincs olyan. 

A szellem dolgát elvégzi olykor, meghúzza a láncot, s a niagara, ez a kis leigázott természet, figyelmeztetésképp lecsobog nekünk. A szellem meg átjön a bezárt ajtón, a szemünk láttára sétifikál fényes nappal. Múltat, jelent és jövőt láncos golyóbisként húz maga után a flaszteron. 

Mai Nap, 1993. november 21.