Elhagyottak és választottak

Mikor bukott meg az MDF? Úgy lelkileg? Belül? Amikor a ‘90-es kormányalakítás után nem tartott önvizsgálatot arról, hogy mit kezdjen az ölébe hullott hatalommal. Hanem ehelyett úgy élték meg a Demokrata Fórum vezetői a változást, hogy ami történt, azt kivívták. Szegény Jeszenszky Géza, aki még külügyminiszter, néha talán már látta is magát, amint fogában késsel, hóna alatt lefűrészelt tusájú géppisztollyal, balkonról balkonra ugorva űzi kifelé az oroszokat.

Az öncsalás és önámítás mellett picinyke hamisítás is megindult. A „Die Welt” közölt például egy képet, nem olyan sokkal a hatalomváltás után, amelyen Antall József állt egy szögesdrót kerítés mögött, a kép mellé kanyarított cikkentyű pedig arról szólt, hogy mennyit tett a magyar miniszterelnök azért, hogy az idebent várakozó endékások előtt ledőljön a vaskerítés, és szegény keletnémetek oda ki, a szabad világba jussanak. Emlékeink szerint a nem halványuló dicsőségért ketten civakodtak, Németh Miklós és Horn Gyula. De hogy Antall, a későbbi miniszterelnök miképp került a képbe, azt csak vezető külpolitikai tanácsadója tudná megmondani. De mert ez is ő maga volt, alighanem már sose tudjuk meg a titkot.

Kétségtelen, hogy az MDF győzött a ‘90-es választásokon, mégis nagy hibát követtek el politikusai, amikor úgy kezdtek viselkedni, mint a győztesek. Mert igaz ugyan, hogy közülük nem egy valóban ellenzéki volt a Kádár-rendszerben - a kormány tagjai nem tartoztak ezek közé! -, és igaz, hogy tiszteletre méltóan élték végig a nehéz éveket, és nagy nyomás alatt voltak. De a világpolitika változásai nélkül ma is a régi rendszerben kellene élniük, ugyanakkora nyomás alatt. Szerényen tudomásul kellett volna venniük, hogy kezükre játszott a történelem - sokkal jobban, mint amennyire ők játszottak a történelem kezére: vetésüknek akkora aratása lett, amekkorát legvadabb álmukban sem tudtak elképzelni.

A találkozás a valósággal - kínos. Nézegetem az eredménylistát. Szeged hármas számú körzetében Bratinka József (MDF) az MSZP-s Botka László, és az SZDSZ-es Rózsa Edit mögé szorult vissza, harmadiknak. A 22 esztendős Botka László politikusi kvalitásait nem ismerem, így nem tudom Botkát és Bratinkát a publicisztika kis mérlegére rátenni. De hogy Rózsa Editnél Bratinka sokkal jobb, abban biztos lehetek.

Négy évvel ezelőtt sok, viszonylag csekély szellemi képességű embert felszínre hozott a puszta színválasztás, az, hogy MDF-mezben szálltak ringbe. Most, amikor a párt becsődölt, ugyanez fordítva működik: Bratinka hiába jó képességű, lehúzzák a színei.

Ezúttal nem az MDF-ben indulók értékelődnek túl! Nem tudom, kihirdették-e háromszor a templomban, hogy Balogh László (MDF) össze akar házasodni a parlamenttel? Ha igen, ezzel a szándékkal sokan nem érthettek egyet, mert az ország házának kezére másik két urat - egy elvtársat és egy urat! - tartanak méltóbbnak.

Hiszen a ‘90-es hatás, amely az alkalmas színben induló alkalmatlanokat a csúcsra szívta, most is működik. Ebben az új helyzetben Balogh Lászlónak MSZP-s vőlegénységhez kellett volna háromszori templomi kihirdetést szereznie. Ez lett volna a korszerű svédcsavar.

Majdnem tíz évig volt a parlament tagja Király Zoltán. Nagy korszakot ért meg, büszke lehet rá. Végül is 1985-ben ő túrta ki Komócsin elvtársat a parlamentből, s ezért már akkor is érdemes volna élnie, ha semmi mást nem csinál. Csinált. Ráadásul jól szervezte a hátterét, és őt is jól szervezte meg a háttere. Lefelé akkor indult el, amikor teljesen önállósította magát, s nem volt ereje észrevenni, hogy már egyáltalán nincs a csúcson. Most már muszáj felfigyelni erre. Azt mondja, visszajön a szakmába, újra újságíró lesz. Várjuk szeretettel, bár az esztergapadhoz elég nehéz visszaállni. Belépőt kell majd például kérnie a parlamentbe. Ciki. Azért azt reméljük, a szakmát nem úgy gondolta, hogy politikai elemzőnek készül, mint Elek István. Ha nem megy a hegedülés, akkor ugye a hegedűkritikus lesz a „művész”.

Az igazi homokzsák: Pozsgay Imre. Ô az, aki az egész országban, két választáson is végigverette magát. Nagy pillanatában ki volt választva köztársasági elnöknek, s hogy ez nem sikerült, azóta sem találta a helyét. Akkor Pozsgay már nem volt a csúcson, de még a közelében járt. Ha akkor lett volna ereje visszavonulni, lehet, hogy ma már küldöttségeket menesztenének hozzá. De legalábbis mindenki megőrizte volna szép emlékezetében. Így azonban legjobb esetben is zavart mosolyt vált ki, ha esetleg elhangzik a neve.

Ilyen vesztesek mellett Király B. Izabella, aki - mint mondani szoktuk - kizárólag a parlament takarítószer-raktárában parkolhatott, mert csakis söprűn közlekedett, szóba se kerülhetne. De miatta nem fogunk önálló cikket közölni, úgyhogy most konstatáljuk, a magyar nép azért nem Hófehérke, hogy belecuppantson az almába, amikor a gonosz mostoha azt mérgezett felével odanyújtja, a fasizmusra nyíló ablakon. Most biztos száraz tónak nedves partján Király B. Izabella Kéry Edit alboszorkánnyal együtt varangyos békát főz, várják, hogy eljöjjön az ő idejük, s a kotyvalékot megetethessék - velünk. Jó lesz vigyázni: ők még nem fejezték be! Száraz tónak túlsó partján az évszázad legjelentősebb előlegfelvevője, Csurka István várja őket, akinek 28 milliós lopási ügye és besúgó múltja karakteresen elsikkadt a sok igazságtevő között.

A két KDNP-s, Gáspár Miklós és Giczy György osztotta ki nagyon a népet arról, hogy mi az igazság. Gáspár Isten nevében éppúgy nem ismerte a Bibliát, ahogy az MSZMP KB tagjai se olvastak soha Marxot, csak aktuálpolitikai átdolgozásokat. Giczy színvonalasabban csinálta ugyanazt, annál rosszabb neki. Egyéni körzetükben szóba se kerültek.

Szabó János? Nála jóval jelentékenyebbeket sem őrzött meg a politika története. Se az Egyesült Kisgazdapártnak, se a Független Kisgazdapártnak nincs köze ahhoz a Kisgazdapárthoz, amelyre folyton hivatkoznak. A két hamisítvány közül a Szabó Jánosé nem ment át az ellenőrzésen.

Négy-öt évvel ezelőtt Deutsch Tamás azok közt a „gyönyörű fiúk” közt volt, „akik tudják, mit akarnak”. Ô országos listán még bejöhet, de egyéniben szintúgy leszerepelt, mint más pártállású kollégái. Hiszen azt a kérdést is föltehetjük, hogy mikor bukott meg a Fidesz? (Aminek a nevét Diczházy Bertalan, későbbi MDF-es kormányfőtanácsos adta, a narancsot pedig Aba Béla, az MDF vezető grafikusa találta ki hozzá…) Talán akkor bukott meg a Fidesz, amikor az egyetemi padsorokból rögtön a nagypolitikába kerültek a vezérei. Mindenük volt, csak életük, élettapasztalatuk nem. És úgy látszik, ezt tényleg nem lehet, még nálunk, Kelet kapujában se, ahol pedig minden lehetséges. Hiába jöttek az imidzs- és körömépítő szakemberek, hogy most kössetek nyakkendőt, most borotválkozzatok, gyerekek... Élettapasztalatot nem tudtak adni.

De mit hoz a jövő? El tudom képzelni, ahogy a választások első éjszakáján az MSZP központi stábja, a pesti Köztársaság téren, egyre rémültebben nézte a tabellákat, úristen, nehogy már ötven százalék fölé menjünk! Akkor kétségtelen, az eljövő idők összes felelőssége az övéké lett volna.

Egy azonban valószínű, hogy oldalról beballag a hatalomba az SZDSZ is. A szabad demokraták udvariasan ráirányítják a választók figyelmét arra, ha félnek a kommunista veszélytől, ha nem akarják, hogy az egykori kommunisták abszolút túlsúlyba kerüljenek a parlamentben, akkor az SZDSZ jelöltjeire kell a második fordulóban szavazniuk.

Ne felejtsük el, hogy a ‘90-es kampányban az SZDSZ volt az a párt, amelyik a leghangosabban kommunistázott. Az MDF csak azután erősített rá igazán, amikor megrémült attól, hogy a szabad demokraták elkommunistázzák előlük a nyerést…

Ez a mostani ellensúlyduma ugyanaz, amit ‘90-ben csinált az SZDSZ, csak most sokkal kulturáltabb. Így igyekeznek minél több mandátumot megszerezni, hogy amikor „ellensúlyként” majd összefekszenek az MSZP-vel, annál tömörebb legyen a húsuk. Annál erősebbek legyenek a koalícióban. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Mindenütt így csinálják.

  Délmagyarország, 1994. május 13.