A magyarok? Igen, de nem én!

Hallom, miket irkálnak Észak-Olaszország fogadóiban a magyar nyaralóknak! Ilyeneket: „A szúnyogokat ne a falon csapja agyon!” „A mosdót ne koszolja be!” „A konyhai eszközöket ne törje össze!” Sőt: „Az edényeket ne vigye haza!”

Én is jártam arra, és amit láttam, a formával még hónapokig álmodtam. Álmomban sem tudva a bírvágytól szabadulni, hajnalonta gyakran felriadtam, és elveszettnek éreztem magam.

Az a has, hogy milyen volt, azt nem lehet elmondani. Az a mediterrán test! Az Adriai-tenger szirénjeiről mintázták. Az Apenninek finomsága és a balkáni hegyek vadsága egy test formáiban. A nyaka, az maga a varázslat. Soha azelőtt nem láttam ilyen nyakat, és most már biztos vagyok benne, hogy többé nem is fogok. Csak néztem, néztem megigézve, de ott volt a feleségem, és megakadályozta, hogy örökre az enyém legyen: „Azt a teáskancsót tedd vissza a helyére!”

Én csak bámultam, elvarázsolva forgattam a kezemben a gyönyörű, tűzálló üvegből teremtett kiöntőt, és azt mondtam: „Ez életem legszebb teáskancsója. Soha többet nem lesz ilyen az ujjaim között. Szinte nem is kell fogni, magától a levegőben marad. Vigyük haza! Ez az én ajándékom, minden mást kidobok, amit nekem vettünk!” A válasz: „Tedd vissza! Nem fogsz itt nekem lopkodni!”

Én se estem a fejem lágyára, úgy gondoltam, hogy stílusváltással, egy kis nyugati módival talán sikerre jutnék. Nyeglén látszólag, de lesben állva szavaim sánca mögött, hogy egy pillanat alatt lecsaphassak szépséges áldozatomra, mint a kígyó - így szólok: „Ne rinyájjá’ anyukám, csomagold be azt a kiöntőt, te is nagyon jól tudod, ha olvasol külföldi lapokat, hogy minden jobb helyen néhány dolgot kizárólag azért tesznek be a szobába, a lakosztályba, hogy a vendég ellophassa, és ettől is jobban érezze magát. Ezt bekalkulálják az árba! Mert ahol jól tud lopni az ember, oda a szíve visszahúzza.”

Várom a hatást, nem marad el: „Tedd a helyére, mert a fejeden töröm szét!”

Mire én: „Na látod! Most végre beadtad a derekad! Ha széttöröd a fejemen, akkor is hiányozni fog a leltárból. Nem jobb hát, ha hazaviszem? Különben is, kinek van itt ideje, pénze leltározgatni? Értsd meg, szerelmes vagyok ebbe a kiöntőbe! Nem tudok nélküle élni.” Mire ő: „Majd meglátod, hogy tudsz.” Egy mozdulattal kiveszi a kezemből, visszarakja a polcra, ahol két héten át állt, s becsukja a bőröndöt. Ráugranék dühömben a nőre, de lelki mancsaimmal lefogom magam. Hát jó.

És reggel úgy jövök át a határon, mint akinek mindene odaveszett, fáradtabb vagyok, mint valaha, érzem, semmi értelme nem volt a nyaralásnak, kár volt kidobni a pénzt. Észak-Olaszország? 

              Délmagyarország, 1991. július 23.