A vízum, ami nincs

Fél tőlem a tisztviselő, ezért tesz fel különféle kérdéseket, mielőtt szabadon eresztene, mielőtt a reptér rácsai mögül az országba engedne a nekem fenntartott külön kapun.

Mert két kapu van.

Az egyik az igazi Európának. Azoknak a polgároknak, akik az Euroközösség tagországaiból érkeznek az Egyesült Királyság székvárosába, Londonba. A másik azoknak, akik Lengyelországból, Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából, Magyarországról mennek.

Persze nagyon udvarias a tisztviselő. Megkérdezi, mennyi időre jövök. Igen, igen. És hol fogok lakni? Persze. De volna erről esetleg valami levelem, egy távirat, fax? Bármi, ami onnan, Britanniából jött, s bizonyítja, hogy engem tényleg várnak, sőt, még a cím is benne van! Hogy van nálam egy ilyen papiros, az láthatóan megnyugtatja a tisztviselőt.

De nem teljesen. Irántam érzett aggodalmai még korántsem oszlottak el. Van-e pénzem? Hogy van, az nagyon jó.

- És mennyi?

Hát az nem túl sok, de azért megkérdezi, hogy láthatná-e? Miért ne? Megszámolja, örül, hogy tényleg annyi, nem került abba a kínos helyzetbe, hogy egy embertársát hazugságon érje.

- És jegye, haza, van-e?

Jó hatással van rá, hogy a zsebemben a jegy. Mintha egy csésze csalánteát ihatott volna. Felderül, a szemében öröm csillan, s megkér, ugyan mutassam már azt a jegyet.

Előveszem, kiírja belőle a járatszámot, dátumot, nevet és a jegy számát is.

- És valóban ezen a napon fog hazamenni?

- Igen.

- És van otthon gyereke?

- Van.

- Hány?

Feljegyzi ezt is. Bontásban, két fiú, egy lány. Aztán elővesz egy kézzel vezetett, nagyméretű regisztert, kinyitja a megfelelő betűnél, vajon szerepelek-e benne? Nem. A tisztviselő elégedetten bólint, s beüti az útlevelembe a vízumot, ami tulajdonképpen nincs, ezért belépési engedély a neve. Belépési engedély az Egyesült Királyságba, ahol joggal félnek tőlünk a ki-bevándorlási tisztviselők.

Félnek a szegénységtől, amit útlevelünk felmutatása jelent.

Biztosak akarnak lenni benne, hogy éjnek idején nem fogom átvágni Any torkát, amint a pubból hazafelé tart, zsebében maradék aprót csörgetve. Biztosak akarnak lenni abban, hogy nem fogom beverni az élelmiszerboltok kirakatait, mert már három napja nem eszek, pluszmunkát adva így a rendőrségnek, ami egyébként is túlterhelt. Biztosak akarnak lenni benne, hogy nem fogok a padokon aludni valamelyik parkban, hiszen akkor megsértem a törvényt, mert parkban aludni tilos. Az erre szoruló törvénytisztelő polgár a hidak alá megy, ott vet magának ágyat, a szemétből összeszedett matracokon és pokrócokon. Ott eszi meg a szemétből összeszedett kosztot. Mert egy ilyen hatalmas országban a szemétből is meg lehet élni. De azért ma már egyre kevesebb van a jó szemétből, őrizni kell a saját hajléktalanoknak. Mi lesz, ha én is odaágyazok magamnak a Waterloo híd nyilvános vécéi közé, s e szerencsétlenek nyomorát a kelet-európai szegénységimporttal növelem?…

Habár itt az Alföldön mi Közép-Európában tudjuk magunkat, ott nyugaton ez kelet. És nagyon éles vonalakat kell húzni elébe, hogy jól látszódjanak a határai. Mert ha ez bezúdul, az egykori gazdagság maradéka úgy elszáll, mint huzatban az asztalra szóródott porcukor.

Az arra érdemesek majd sorban, egyénileg beülhetnek az európai etetőszékbe. De ezek a kusza, véres nációk, mind? Azt nem lehet megengedni. Akkor egy pillanat alatt eltűnik az asztalról az összes fogás és ezüstkanál.

     Délmagyarország, 1992. május 4.