Torokgyík

A kárpátaljai Palágykomorócon egyetlen általános iskola van, a magyar. Száztizenkét tanulója közül néhányan oroszok és ukránok; negyvenöt gyerek pedig a közigazgatásilag Palágykomoróchoz tartozó, kétszázharminc lelkes Kisszelmencből jár be. A kisszelmenci gyerekek azelőtt Nagyszelmencbe jártak, de 1944 végén, ‘45 elején az ikerfalut kettézárták a szovjet határral, s az iskola Csehszlovákiában maradt. (A katolikus templom a Szovjetunióban, a református Csehszlovákiában, a temető ugyancsak ott, és így tovább.)

 A palágykomoróci iskolában az a panasz, hogy Beregszászról őket talán már nem is nézik magyarnak: „Mi semmit nem kapunk a magyarországi adományokból. Minden megreked Beregszászban.” A tél végén az iskolának komoly fűtési gondjai is voltak, mert az udvaráról a szenet egyrészt ellopták, másrészt kölcsönkérte a kolhoz, és nem tudta visszaadni, mert a rakodáshoz nem volt markoló.

A tanárok tíz dollár alatti havi fizetésükből úgy tudnak megélni, ha át-átjönnek Magyarországra seftelni, emiatt hol ez az óra marad el, hol az. Minderről persze keveset tudunk, nem is érdekel bennünket igazán. Az információhiány olyan fokú, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Lábody László a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség legutóbbi  - Beregszászban tartott -  közgyűlésén például arról beszélt, hogy Ukrajnában szabad a politikai szervezkedés. Holott, mint tudhatnánk, az ukrán hatóságok még azt sem engedélyezik, hogy a KMKSZ pártként jegyeztesse be magát.

+

Össziskolai szülői értekezletet hirdetett Tkacsuk Katalin, a palágykomoróci iskolaigazgató, s a részvételt minden szülő számára kötelezővé tette. Mintegy negyvenen ülünk az osztályteremben, szemben a tanárnők, a tanárok félkaréja. 

Tkacsuk Katalin:

- Most nem azért jöttünk össze, hogy a gyerekek magaviseletéről beszéljünk. Ez a pedagógusnak a dolga, amelyik vezeti az osztályt. Más problémákról van szó, amiket meg kell vitatnunk, s látom, hogy fiatal és  energikus szülőkkel van dolgom, egy olyan korosztállyal, amelyiknek a tagjai nem is olyan régen még ennek az iskolának a padjaiban ültek. Én úgy gondolom, hogy mindenképpen támogatást találok a szülők oldaláról, és meg fogjuk oldani közösen a problémákat. Köszönettel tartozom a kollektívánknak, hogy megmaradt teljes létszámban, hogy a pedagógusok nem szöktek meg az iskolából annak ellenére, hogy nagyon pici, alacsony bérfizetést kapunk. Ebből a fizetésből alig lehet egy pedagógusnak megélni, nem pedig, hogy az oktatói-nevelői munkát jókedvvel folytatni. Dióhéjban azért ismertetném a kedves szülőkkel az eredményeinket. A tanulók hetven százaléka elég jó tanulási eredményekkel dicsekedhet. A Kazinczy versenyen egy nyolcadikosunk az első helyezetet nyerte el. Elismeréseket szereztünk a területi versenyen magyar nyelvből és irodalomból, a járási versenyen szép versmondásból. A nemzetközi matematikai versenyen egy tanulónk a második helyezetet kapta matematikából, részt vesz a második fordulón Magyarországon, Pakson. Voltak olyan versenyek, a beregszászi járás iskoláiban, amelyeken a közlekedés hiánya miatt nem vehettünk részt. Nagyon nehéz körülmények között folytatjuk az oktatást. Nincsen stabil programunk, nincsenek tankönyveink ukrán történelemből, Magyarország történetéből a hetedik, a nyolcadik, kilencedik osztály számára. Nincsen tankönyvünk magyar nyelvből, magyar irodalomból, világirodalomból. Nincsen tankönyvünk Magyarország földrajzából, Ukrajna földrajzából. Nincsen stabil tankönyvünk fizikából, kémiából.

- Nagyon jól tudjuk, hogy Ukrajna fiatal államának a gazdasági helyzete sújtja nem csak a tanítóknak a bérfizetését, hanem az iskolának a gazdasági fejlődését is. Fel akarnám hívni a szülőknek a figyelmét a következőkre: kapcsolatba léptünk a területi Vöröskereszttel. Minden egyes tanító ennek a tagja. Itt van a névsor, mindenki befizette, ki mennyit tudott, a fizetéséből. Azok a szülők, amelyek szorult helyzetbe kerültek, és a gyereküket nem tudják kellőképpen felöltöztetni, nem tudják kellőképpen ellátni, minden szégyenérzet nélkül forduljanak hozzám vagy a helyettesemhez, vagy pedig a vezető osztálypedagógushoz, és kérjék, amire szükségük lenne. Én a területi Vöröskereszt vezetőjével megbeszéltem, hogy ha adunk egy kérvényt, hogy milyen ruházatra lenne szükségünk, akkor mihelyt megkapják a segélyt Németországból, vagy Hollandiából, azonnal ki fogják osztani éppen annak a gyereknek, amilyen méretű lábbeli, amilyen méretű ruházat neki kell. Na most, a másik, hogyha valamelyik gyermek betegségben szenved... Megbeszéltem a bátfai főorvosnővel, hogy forduljon a szülő nyugodtan hozzájuk, ott egy pecséttel ellátott igazolást adnak arról, hogy milyen betegségben szenved a gyerek, melyik az az orvosság, amelyikre szüksége van, ezt a kérvénnyel ellátott igazolást ideadják nekem, beadjuk a Vöröskeresztnek, és ők megkerítik az orvosságot. Tudjuk, hogy minden egyes kis tabletta a szülőnek egy egész bérfizetésébe is kerülhet. Na most, a szükséges védőoltásokat, amiket az iskolában kelletett, a tanulók megkapták. Hogy a diftériajárvány elleni harmadik védőoltást mikor fogják kapni, ezt még tisztázni fogom a bátfai orvosokkal. Egész Ukrajna területén, főképpen Kárpátalján a diftéria járványbetegség felütötte a fejét, méghozzá nagyon erősen, és eddig százhuszonkét áldozat van, nem Kárpátalja, hanem egész Ukrajna területéről.

+

- Miért is hívtam a szülőket össze, és miért is tartottam kötelezőnek a megjelenésüket? Mert olyan problémánk van, amivel egyedül az iskola képtelen megbirkózni. Járási szinten felszólítottak arra, hogy a tatarozást a szülőkkel beszéljem meg, erre nem kapunk egyetlen egy garast sem finanszírozásként. És pedig miért nem? Azért, hogy szeretnék ha bevezetnék a gázfűtést az iskola területén, és annak csak a tervezése, vagy a projektje, ahogy ők mondják, négyszázmillióba kerül... És az egész fűtőháznak a berendezését át kellene építeni, az több mint egymilliárd. Továbbá felsoroltak ott még nagyon sok mindent, de ettől nekem könnyebb nem lesz. Én elmentem a járási főfinánchoz, mégis egy nagyon korrekt ember, és megkérdeztem, hogy mire számíthatok. Azt mondta, attól függ, hogy Kijev mennyi pénzt fog meghagyni a járásnak és a területnek. Minden ettől függ. Na, de hát minden nap egy nap, minden hónap egy hónap, és hogyha ilyen betegség ütötte fel a fejét a területen, és hogyha nekünk az a közös kötelességünk, hogy megvédjük a gyermekeknek az egészségét, akkor azt mondom, hogy nem fogunk várni, amíg cseppen valami pénzösszeg az iskola tatarozására, vagy pedig adnak valamit, ha nem fogják csinálni a fűtőházat, és nem vezetik be a gázt. A szülők támogatását kérem! Egy elementáris osztálytisztítást a véleményem szerint mindenütt el tudunk végezni. A tantermekben, ahol közösen ül tizennyolc-húsz gyermek, egy egyszerű meszelést higiénia céljából, hát mégiscsak falun nőttünk fel, valahogy meg tudnánk oldani.

- Én felsorolom, hogy milyen munkák vannak, amiket sorozatosan el kellene végezni. Tehát az ajtókat rendbe kell szedni, nem hiszem, hogy nincsenek férfiszülők, akik az ajtókat ne tudnák megrendezni. Ha nem tudunk venni kilincseket, zárakat, mert az most milliókba kerül, akkor valami fogantyúkat szerelni fel rá, hogy mégis tudjuk csukni az ajtót, ne nyíljon ki. Az első osztálynak van egy játszószobája, a padlója le van szakadva. Van annyi deszkánk, hogy kirenováljuk. A műhelyvezetővel

néhány férfi azt egy pár óra alatt rendbe tudná szedni. És annyit megígérhetek, hogy kapok egy linóleumot, valami szőnyegfutót vagy valamit rá, hogy a gyerekek ne fázzanak, és jól érezzék magukat. Az osztályokban a padlók befestése! Na most, egy helyen a tető csorog, tönkretette nekünk két osztály falát, aki ért hozzá, vannak itt olyanok, újra meg kellene csinálni. Továbbá, az osztályokban vannak ezek a kézmosók, össze kellene kötni a lefolyókat, hogyha van olyan férfiszülő, aki a vízvezetékhez ért. Senkire nem támaszkodhatunk, csak saját önmagunkra!

- Na most, szeretném, ha valamelyik szülő jelentkezne, a fiatalok közül, hogy segítséget adna nekünk az udvar rendbeszedésében. Tudjuk, hogy milyen volt az udvar. Milyen szép volt!  A gyerekeknek mennyi kocka, asztal odatéve, mennyi lóca. Sajnos, a mai nap siralmas ennek az udvarnak az arca. Nem akarok senkit megnevezni, de a faluból voltak olyan fiatalok, akik lecsavarták, elvitték ezeket. Most ezeknek a szegény, apró gyerekeknek ki sincs hová menni, mikor kisüt a napocska. Ezek mellett az asztalok mellett az ének-  vagy a munkaórát, a rajzórát a természetben tudtuk megtartani. Szóval ezt is meg kell rendezni, de a szülők segítsége nélkül, mi senkik vagyunk. Nem lehet elkívánni, hogy ilyen alacsony bérfizetés mellett, miközben a gyerekeknek igyekszünk megadni, amit lehet, még ezeket a dolgokat is mi csináljuk, vagy felfogadjunk embereket.  A módszeri tapasztalat is mondja, hogy minden egyes szülőnek nő az értéke és tekintélye a gyermeke szeme előtt, ha közösen dolgoznak. Nem fog úgy rongálni az a gyerek, mert azt fogja mondani, ezt én csináltam az édesapámmal együtt, ez az én második otthonom, itt kapom a nevelést, itt jóra tanítanak, itt tanulom a betűt, itt tanulom a számot, itt fejlesztik a tudásunkat, nézzünk fel arra a tanítóra! Ő azt akarja, hogy ember legyen belőlem. Így kell hozzáállni a szülőknek! Amit a tanító mond, az jó. Ő csak jót mond. ęgy neveljük a gyereket is!

- Nem akarom hosszan fecsérelni a szót, a gyerekek várnak is ránk, mert egy kis rövid műsorral akarnak kedveskedni a sportteremben. Ki mire tudna vállalkozni? Hogy akkor csoportosítanánk az embereket, hogy én erre vállalkozok, én arra, a férfiakat azért is kértem, mert tudom, hogy jó szakemberek, aranykezűek. Összeírnánk, melyikük mire vállalkozik. Már a folyosókat mi fogjuk rendbe tenni, arra már nem kérem a szülőket. Tehát, ha van mondanivalójuk...

Néma csönd.

- Panasz, hozzászólás? Hogyan vélekednek?

Néma csönd.

- Ne hallgassunk. Ne hallgassunk, jó, mert az osztályban se szeretem, ha a tanuló nem felel, amikor elmondunk valamit. Felnőtt emberek! 

Néma csönd. 

- Na, kezdjük már meg valahogy. Ki a legbátrabb? Jóska?

- Segítek, ahol tudok.

- Én azt tudom. Na tessék, szóljunk már hozzá. Ez azt jelenti, hogy senki nem akar semmiben segíteni. Hát én megmondtam a problémánkat, hogy mi van. Nincs semmi, csak a puszta fizetésünk.

Egy anya:

- Amit tudunk, segítünk.

Egy apa:

- Mindenkinek jár a gyereke iskolába, akkor mindenki jöjjön egy napra.

Tkacsuk Katalin:

- Ki jelentkezne a férfiak közül, aki a padlót megcsinálná, meg az ajtókat áttekintené? Itt egy brigádot össze kell állítani. Na, ki lenne az, aki

jönne? Mesteremberek! Melyik lenne az a nap?

Jóska:

- Én bármikor jövök.

- Jóska, nekem maga másra kell. Én tudom, hogy maga eljön.

Jóska:

- Itt van Danicskó, asztalos volt, összeszedelőzködünk.

- Jóska, maga valami másra kell. Péter, Veres Péter, te mindig segítettél...

Veres Péter:

- Fogok is.

- Kit választol partnernek?

- Az még messze van.

- Nem messze van! Én felszabadítok akár holnaptól is három osztályt. Van hová! Van üres osztály, van étkezde…

Egy másik apa:

- És mivel meszelünk?

Tkacsuk Katalin:

- Ki mit tud lesz! Lehet, hogy van valakinek otthon egy fél veder mész. Másnak egy egész veder felesleg! Ott fogja benőni a fű. Azért jöttünk össze, hogy gondolkozzunk, hogy valamit csináljunk. Értsék meg, a maguk gyermekei. Ezt komolyan kell venni, emberek! Ma így ütötte fel a diftéria a fejét. Holnap lehet, hogy még jobban felüti. Ne adj Isten! Imádkozzunk azért, hogy ne legyen. De a városi iskolákban van

tizenöt-húsz hordozó. A tízes iskolában csak az alsó osztályban tizenöt tanuló baktériumhordozót találtak, akit elizoláltak. Ez nem titok. Hol a garancia, hogy itt nem üti fel a fejét, minden védőoltás ellenére? Ezt nagyon komolyan kell venni, mert akkor sírni, amikor megtörténik a baj,  már nagyon késő. ƒs hol kaphatják el a betegséget a gyerekek leghamarabb, mint abban a közösségben, ahol legtöbbet tartózkodnak, igaz? A legkönnyebb ítélkezni, hogy a palágykomoróci iskola igazgatója nem akarja étkeztetni a gyerekeket. De megmagyaráztam a járási

hivatalnak, hogy nem akarok étkeztetni, mert nincsen víz a kutakban! Melyik szomszéd fog nekem adni tíz-tíz veder vizet, mikor saját magának sincs? És a közös víz, amelyik a csapon keresztül jön, az jó? Én belőle egy fél kortyot nem innák. Akkor fertőzzem el a gyerekeket?

Még egy apa: 

- Elég baj az, hogy kifúrták a két kutat, és rossz a vizük, mert nem nézték meg, hol fúrnak.

Tkacsuk Katalin:

- Az iskola nem hibás. Hol vannak a tanácsi képviselők? Hány szülő képviselő?

Egy képviselő:

- Az régen volt megcsinálva, nem a mostani képviselők idején. Tkacsuk Katalin:

- Majd adok a képviselőknek feladatot, és akkor fognak járni a dolgok után. Úgy tudom, hogy Veres Péter is az.

Szanyi Ilona Zoltáné tanácselnök (a furcsa névhasználat magyarázata, hogy a mindent átfogó eloroszosítás egyik módja volt a nevek kötelező lefordítása, és az apai név, az otcsesztvo bevezetése az egész birodalomban, a magyaroknál is. A magyarok pedig az oroszra lefordított nevet visszafordították. Ha például, Kedves Olvasónk, az Ön neve Szabó Katalin, és az édesapját Szabó Jánosnak hívják, ez „szovjet magyarul” így hangzott: Katalin Janosovna Szabó, durvábban: Jekatyerina Ivanovna Szabo. Visszalágyítva: Szabó Katalin Jánosé):

- A kúttal kapcsolatban gondolom éntőlem várják a választ. Sajnos pozitív választ adni nem tudok. Ezt már a járási tanácson is megvitatták, s jelenleg a járási ügyész foglalkozik vele, hogy hogy lehetett olyan közvizet beereszteni a faluba, közszolgáltatás céljából, ami emberi fogyasztásra egyáltalán nem alkalmas. Hogy mi lesz a határozat, ki lesz itt a főbűnös, ezt nem tudjuk. Különben is, már odáig jutottunk, hogy fizetés se lesz. Ezt mondom azoknak az embereknek, akik nálunk kapják a fizetést: nem ígérnek fizetést nekünk! És ami adót fizetnek a farmerek nekünk, földadót, meg ilyesmit, azt mindent elvesz Kijev. És a farmerek meg még nem is fizetnek. Tehát előbb talán azokat a szülőket kellene felkérdezni, akik farmerek, mert öt hektár földön gazdálkodnak, és azért azon van valamennyi jövedelmük, hogy ők egy kicsit talán ki tudnák nyitni a zsebüket. Szívesen segítnének a szülők, de azt hiszem, hogy ők is rászorulnak a segítségre!

+

Tkacsuk Katalin iskolaigazgató:

- Én nem kérek alamizsnát.

Szanyi Ilona Zoltáné:

- Én is, mint a tanács, a szülőkhöz akarok fordulni, mert nem tudunk a villanyért elszámolni...

Tkacsuk Katalin:

- Énnekem nem a villany kell, nem a víz kell, hanem elmondtam, mi a probléma.

Szanyi Ilona Zoltáné:

- Én értem. Kézzel, lábbal, ilyesmivel mindenki hozzá tud járulni.

Tkacsuk Katalin:

- Kézzel, lábbal, és egy kis jóakarattal. Halljam már a férfiak hangját!

Egy anya:

- Úgy jöttünk ide, hogy nem voltunk tisztában a lényeggel, hogy mégis milyen munkában kell segíteni. Én nem tudom a férjem beosztását, nem tudok helyette ígérni.

Tkacsuk Katalin:

- Lehetetlen, hogy összehegesszük azokat az asztalokat, vagy csináljunk egy lócát? Ehhez kell anyag?

Az anya:

- Kell is!

Tkacsuk Katalin:

- Hát nem tudunk hozni egy kis hulladékot? Egy kis akarat kell, igaz? Nem találunk a faluban annyi meszet, hogy egy kis meszelést csináljunk? Egy-egy meszelő nem akad otthon? Negyven darab új padot hoztam, amit fel kell állítani. Tizenkét éves gyerekek ezt nem bírják megtenni. Én nem hiszem, hogy a kolhozelnök nem fog adni egy kis deszkahulladékot. Vagy én fogok szerezni! Ungváron valahol egy kis deszkahulladékot majd kijárok!

Jóska:

- Énszerintem ne beszéljünk ilyen sokat. Egy tanítót meg kell bízni, hogy az egészet kordinálja, és a gyerekkel majd üzen, hogy mikor kell jönni.

Tkacsuk Katalin:

- Jóska, téged arra kérlek, hogy keríts magadnak egy partnert, hogy nézd át ezeket a vezetékeket, és az iskolában működjön a központi zene, legalább a gyerekek hangulatát ne rontsuk, ők nem hibásak a mi gazdasági helyzetünkben, meg a rossz kedvünkben, hadd szórakozzanak néha, meg tudjanak fellépni. Jó? Akkor neked ez lenne a munkád. Kinek van valami festékmaradékja, ami a padlóhoz kell? Kinek van egy kis lécmaradékja? A gyerekeknek kell megcsinálni! A közösségnek kell megcsinálni! Hogy jó legyen. Ki mivel tud hozzájárulni? Küldje vissza a gyerekkel, a naplójába írja be, hogy mivel tud segíteni, és mikor. És akkor úgy időzítjük. Gyuszi bácsit megkérem, Bélát megkérem, meg Ádámot, és együtt megcsinálnátok az asztalosmunkát, hogy a gyerekeknek legyen hova leülni. Na, még egy nagyon fontos kérdés, nagyon kérem, hogy mindenki az osztályban majd döntse el, hogy ki lesz a szülői tanács tagja. Itt pedig a szülői tanács elnökét kell megválasztani. Aki eljön az iskolába, foglalkozik egy kicsit a problémáinkkal, szívesen kapcsolatot tart a szülőkkel...

Egy anya:

- Legyen Veres Péter!

Tkacsuk Katalin:

- Első ajánlat Veres Péter. Van még valamilyen ajánlat?

Mind:

- Jó lesz! Legyen Péter!

Tkacsuk Katalin:

- Mindenki amellett van, hogy Veres Péter legyen?

- Igen! Igen!

Tkacsuk Katalin:

- Akkor gratulálok, Veres Péter!

Veres Péter:

- Ó! (Veres Péter a KMKSZ kisszelmenci szervezetének elnöke, a helybeli Duna Farmerszövetség elnöke, helyi tanácsi képviselő, a római katolikus templom mindenese és pénztárosa, az ungvári bútorgyár szerződéses hústermelőinek irányítója, valamint öt hektáron gazdálkodik.)

A szülői értekezlet egyöntetű, felszabadult nevetésben tör ki.

Tkacsuk Katalin:

- Megkérem, Veres Péter, hogy alkalomadtán látogasson fel. Jó? 

+

A tornateremben a gyerekek kórusa elénekli az Ave Máriát, a Vörösmarty-versből nyolcsoronként felharsan hogy „Nincsen remény!”, „Nincsen remény!” A kinti széltől az ablakokban hatalmasakat puffog az üveghiányt pótló, tépett fólia. A törött fűtéscső miatt a radiátorokban csobog a kazánvíz, mintha piknikeznénk egy patakparton.

Élet és Irodalom, 1995.  május 19.