Itt állunk egy szál megmaradásban

Tudom, hogy nem viccelek, amikor Kolozsvárt, Mátyás király szobrától tíz méterre, megkérdezem, hogy mikor lesz Ceausescunak szobra a városban. És a válaszadó is azzal kezdi a feleletét, nehogy azt higgye, hogy viccel… A diktátor volt udvari költője, Adrian Paunescu Vremea című lapjának első oldalán keretben jelent meg 1994. április 23-án, hogy a Román Szabad Termelők Nemzeti Pártja (PNPLR), melynek jele egy kereszt, javasolta, hogy a Bukarestben felavatott Nemzetközi Konferencia Központ, ahol a közelmúltban a Crans Montana Fórum részvevői találkoztak, viselje Románia volt elnökének, Nicolae Ceausescunak a nevét.

A háromszázötvenezer (!) négyzetméteres „házat” Ceausescu kezdte építtetni - kényszermunkásokkal. Egész Románia beleszegényedett ebbe, a helyén állt családi házas negyed lakóinak egy része pedig öngyilkos lett a számukra kiutalt blokklakásokban.

Amikor hazaérek Erdélyből, hallom, Budapesten arról beszél a rádió, hogy akció indul, legyenek a tengeren védett zónák, ahol a bálnákat nem vadásszák. Ugyanis fogy a bálna.

Ha pedig fogy, abból az következik, hogy bálnának lenni feladat.

Végigsétáltam Kolozsvárt az 1990-től újra magyar tannyelvű Báthory István Elméleti Líceum folyosóján. A falon ott lógtak a tablók. Már ami megmaradt belőlük, mert az 1579 óta - olykor egyetemként is - működő magyar középiskola 1985-ben kétnyelvű lett, amiből a Ceausescu-diktatúra gondolkodása szerint két évvel később, ‘87-ben az következett, hogy minden kétnyelvű tablót le kellett szedni. A leszedés után sok eltűnt.

A megmaradtak egyikén, a Báthory-címeresen olvasom a Báthory-idézetet. „Most volna ideje utat mutatni a megmaradásra.”

Egy másikon, amelyről a líceum - 1991-ben érettségizett - négyszázadik „nemzedéke” tekint az ismeretlenbe, Kós Károly-idézet késztet a tettre: „Mert össze kellene szednünk nagy fáradsággal az ország minden részéről a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk.”

Lent az utcán megveszem a Kalotaszeg című vékonyka lap áprilisi számát, első oldalán fekete mezőből világítanak Ipolyi Arnold fehér betűi: „Az a nemzet, amelyik emlékeit veszni hagyja, az a saját síremlékét készíti és vesztesége az emberiségnek.”

Így van-e? Vagy csak ámítják magukat azok, akikről azt gondolják - mások és önmaguk -, hogy veszni fognak?

„Hogy elpusztulhat-e a magyarság - ahogyan a szó általam elfogadhatatlan értelmében elpusztult a sumérség vagy a hettitaság -, arra egymondatos feleletet nem tudok, de nem is szabad adni - mondja Komoróczy Géza a 168 óra interjújában 1991. október 8-án. - Történészként azonban, a legkomolyabb meggyőződésemmel, becsülettel - emberi tisztességemet téve erre a meggyőződésre - állíthatom: a történelem referenciarendszerét nem az adja, amit mi népnek, nemzetnek, vagy nyelvnek nevezünk. Igenis eltűnnek a népek, fogyamatosan fogy a magyarság is. De folyamatosan gyarapodik is, hiszen mindig asszimilálunk. Egy Petrovics s egy Hrúz gyermekének hazájában nem szabad a származást firtatni. Petőfi Sándor ne volna magyar?”

Ha tudjuk, hogy a népek kihalnak, akkor lehetséges azon dolgozni, hogy ez megtörténjen, és azon, hogy ez ne történjen meg. Egy olyan világban, ahol pusztul a levegő, pusztulnak az erdők, a vizek, a talaj… A „realitások jegyében” (a friss idézet az ENSZ-től való) épp most tűnnek el a bosnyákok, miközben régi népek új országai jelentek meg a térképen.

Ez hangos gondolkodás csupán, miközben az autó a Mezőségen lassul át, Mócs, Marosvásárhely irányában, a köztük fekvő Szabédre. Április 29-én és 30-án rendezte meg - most negyedszerre - a kolozsvári Korunk folyóirat, az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) és a szabad unitárius egyházközség a Szabédi László Napokat.

A Bánk bánból ismert Simon bán birtoka volt ez a bizonyára akkor is nagyon szegény mezőségi vidék. A gyenge föld kevés embert tud eltartani, hatalmas, lakatlan dombhátak, a zöldön itt-ott birkacsordák gyapjúfoltjai, rozsdásodó tsz-gépek, leszüretelt teherautók. A házak mellett lábuknál kikötött disznók - itt ez az őrzési szokás. Pusztakamarás, Kemény Zsigmond nyughelye, Sütő András szülőfaluja.

Szabédon is látszanak az új idők. Parabolaantenna lesi a Duna Tv adását, arrébb a kis családi ház utcai frontját áttörték, ajtót illesztettek bele, falépcsőt állítottak hozzá, s rögvest meglett a Linda Snack Bar.

Magyarul is, románul is nagyon divatos most néhány angol szó.

Azért jöttünk, hogy Szabédi László költőt, nyelvészt, egyetemi tanárt ünnepeljük. 1907-ben született, Székely László néven, és 1959 tavaszán, a Bolyai Egyetemnek Babes-Bolyaivá való „fejlesztése” után lett öngyilkos.

Egy reggel elment otthonról, a szamosfalvi kanyarban levetette a cipőjét, a zakóját akkurátusan összehajtogatta, rátette a cipőkre, és a vonat elé vetette magát. „Mi jobban szeretünk öngyilkosokat ünnepelni, mint élni - mondja Cs. Gyímesi Éva, a kolozsvári egyetem professzora. - Élni nehezebb. Ha Szabédi László a tanítványaira gondol, nem lett volna öngyilkos. Szerettük. Jó tanár volt. Ha élne, gazdagabbak lennénk.”

Az ünneplők fölballagnak a dombra, a temető melletti kétszáz éves unitárius templomba. „Ez a világ legszebb temetője!” - lelkendezik mindenki. A művelődési ház odalent viszont nem a világ legszebb művelődési háza. Eleve úgy épült, hogy ki van rabolva. Azután már csak az időnek kellett leszednie a vakolatot, beletépkedni a színpad függönyébe. Biztosítótűre, hogy a függönyt középen összetűzzék, még telik. A szocialista falufejlesztés emberközpontú grimasza, hogy a faluközpont legmagasabb pontján a nyilvános betonbudi áll. Az anyagcsere-mozgalom valóságos kis erődítménye! Belül mindössze egy célratartó lyukkal áttört vízszintes betonlap, a lyuk körül a dús használat interetnikus bizonyságai.

A gazdag temető mellett, a szegények templomában zsoltáréneklés: „Nagy Istenünk, tekints le ránk, / Halld meg hívó szavunk, / Tebenned bíznak gyermekid…”

És újra a megmaradás a fő motívum, ezúttal Kecskés Lajos tiszteletes igehirdetésében. Egy logikai bakugrással tudnám szavait új összefüggésbe hozni a régi valósággal: élni, a halálunk árán is. A tiszteletes úr így példázza ezt Szabédi sorsával. „Nincs más lehetőség, tiltakozni, ha az életünk árán is, hogy megmaradhassunk.”

Kifelé menet le-lenézek a falura, és azon gondolkodom, hogy máskor mit tudnak itt csinálni azok a fiúk és lányok, akik most népviseletben énekeltek, verset mondtak? Lehet, hogy már reggel elkezdenek majd készülni a jövő évi Szabédi László Napokra? Itt valóban kellhet az ünnep, nagyon. Ki is tesznek magukért. Étel-ital bőségesen; jelenleg egész Románia lakosságának 75 százaléka él a szegénységi küszöb alatt - de a szegény Erdélyben, Szabédi emlékére, most mindenki hízik egy kicsit. Aki jó helyre tér be, annak minden ingyen van, aki rosszul választ, azt úgy megvágják, hogy megfeketedik.

Nincs középutas költségérzékenység, hogy például részvételi díjat szednének. Hiszen örülnek, ha jön valaki, a vendég mint megváltó: aki hírüket szétviszi a nagyvilágban, s ez majd megoldja a gondokat.

Szabédi ünnepe másnap, április 30-án Kolozsvárt, a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében folytatódik. Sok jó előadás hangzik el, Kántor Lajostól, Láng Gusztávtól, Cs. Gyímesi Évától, Lászlóffy Aladártól, Hubay Miklóstól, George Cushingtól. Közülük először a bukaresti Szász János egyetlen mondatát idézném ide: „Magyarnak lenni feladat.”

És ennek a feladatnak jobb-rosszabb teljesítésével el is telik a történelmi idő. Megmaradunk, s itt állunk egy szál megmaradásban. Mindenen, középületen, családi házon, emberi arcon: a gyakran megszakított fejlődés nyomai.

„Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját,

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!”

George Cushing irodalomtörténész Londonból jött, hogy a Szabédi László Napokon előadást tartson. Úgy beszél magyarul, mint bármelyik magyar, s olvas is, meg ír is, mert a magyar irodalom történésze. Azonkívül sokat fordít, néhány évvel ezelőtt Gárdonyi Géza egri hőseinek történetét is átültette angolra.

Cushing professzor a nemzeti irodalomról beszélt. Ami - fejtegette Đ Angliában nincs, nem is létezett. Csak angol nyelvű irodalom van, közéleti szerep nélkül. Nyilván van véleményük az íróknak is a politikáról, de senki sem várja el tőlük, hogy befolyásuk is legyen rá. (A magyar világnézet szónak sincs angol megfelelője. Világnézet vagy nincs, vagy nem érdemes beszélni róla…)

Londonból nézve a XVIII. század végéig a magyar irodalom - a latinitásban - szerves része volt az európainak. A válás előjele volt, hogy a nyomda, a reformáció és a török együtt érkezett meg Magyarországra. Mindig - legalább - két ellenséggel kellett számolni: vagy a törökkel és a protestánssal, vagy a törökkel és a katolikussal.

E küzdelmek után, Kazinczy Ferenccel kezdődött a központosított irodalom, a nemzeti irodalom kora. Ez elfordulást jelentett Európától, mert fontosabbá vált a nemzeti ügy, mint az irodalom. Az is számít - mondta Cushing -, hogy egy mű mennyit lendít egy nemzet ügyén. (Én pedig hadd egészítsem ki ezt a mondatot egy alig tíz esztendővel ezelőtti beszélgetés töredékével. Sokkal sarkosabban, és már teljesen művészetellenesen fogalmazódott meg ugyanez a gondolat: „Nagyon jól tudod, nem az számít, hogyan írsz, hanem az, hogy mit!”)

Kazinczy után már egyáltalán nem meglepő Petőfi Sándor, amikor azt kívánja, hogy a költők vezessék a népet a Kánaánba:

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet Isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Újabb időkben Isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.”

Ne felejtsük el, hogy a népét vezető Mózes, még ha tényleg írt is könyvet, mai fogalmaink szerint politikus volt, nem pedig író. Mondjuk sikerült is kijutniuk Egyiptomból…

Csupán a „lángoszlop”-i ragyogásban fénylik egybe a népvezér politikus és a forradalmi költő népvezérlő különvalósága.

S mintha a magyar politikai közélet már a múlt század második felében igent mondott volna Petőfi k’vánságára: a kiegyezés után teli a parlament írókkal, költőkkel…

Cushing azután arról beszélt, hogy minden elkötelezett irodalom érthetetlen a belső viszonyokat nem ismerő külföldi számára. Déry Tibor Nikije például nagy siker volt angolul, de legtöbb angol olvasója kedves kutyatörténetet látott benne. Az Egri csillagokat - Cushing fordításában - a budapesti Corvina nemrég adta ki másodszor. Ez is sikeres, de nem a török elleni magyar hősiesség miatt, hanem mert Gárdonyi regénye jól illeszkedik azokhoz a kalandregényekhez, amelyek a századfordulón voltak nagyon népszerűek Angliában.

A cenzúrázott magyar irodalom éveiről szólva Cushing elmondta, hogy az írók megtanulták, hogyan kell félrevezetni a cenzort, az olvasók pedig azt, hogyan kell a sorok közt olvasni.*  Ezt a különös olvasói képességet azonban nem várhatjuk el a külföldiektől. Újra kell teremteni az író, pontosabban a szöveg és olvasója közti közvetlen kapcsolatot. „Mert mi lesz a sorsa a mai magyar irodalomnak, ha jelenlegi elkötelezettsége kétszáz év múlva fölöslegessé válik?”

Ahogy a szabédi unitárius templomban befejeződött az ünnepi emlékezés, a tiszteletes úr megszólalt: „Most pedig énekeljük el nemzeti imánkat!” És a közönség rögvest rázendített a Himnuszra. Hiszen ki állíthatja azt, hogy egy ima, még ha nemzeti is, ne volna templomba való?

Kolozsvárt, a Farkas utcai, másik nevén Kogalniceanu, harmadik - népi szófejtéssel alkotott - nevén Kuglicsináló utcai magyar líceumban másnap délután nem énekelünk, hanem beszélgetünk. (Mielőtt azonban folytatnám, kérem a testvérnépet, ne legyen érzékeny. A népi szófejtés nem csak Romániában működik, s korántsem azért van, hogy a románság nagyjait csúfolja. Koppenhágát például Kappanhágónak mondják, Kapisztránt Papistrángnak, a clevelandi Buckeye Roadot pedig Bakarúd utcának hívják az ottani magyarok…)

Az iskola hivatalos névtelensége: 2-es számú elméleti líceum, nem is érdemes nagybetűvel írni. Amikor 1971-ben Tőkés László itt érettségizett, akkor 11-es számú volt. Folyvást változtatgatják a nevét, és az 1990-es visszamagyarítása után sem engedélyezték, hogy Báthory István nevét viselje. Ezért így hívják magukat: A Báthory István alapította 2-es számú elméleti líceum.

Nem tudom, hogy az ennyire kanyargósan megvalósítható önazonosságnak csak előnyei vannak, vagy hátrányai is? Arányban van-e az elmeélesedés a lelki veszteségekkel? Mindenki, akár egy vadidegen is, azonnal elmondja, mennyi a baj, mennyi az ő baja. „És mégis kitartunk!” A több mint tíz éve nem látott régi ismerős első mondata pedig ez: „Tudod, én nem adom föl ezt a román-magyar ügyet! A problémákat meg kell oldani.” Aki fölött pedig már elmúlt a történelmi eufória, az így szól: „Barátság sose lesz. Annyit akarunk elérni, hogy hagyjanak élni.”

A soknevű Báthoryban a felújítás nyomai mindenütt. A díszterem plafonja valamikor ‘87-ben beszakadt, az már kijavítva. A folyosón lambéria, az udvaron építőanyag és törmelék. Másik épületükben, a szeminárium udvari falában megmaradt Stephanus Báthory szobra. „Ezt nem vették észre, mert belül volt…” Kint, a főkapu mellett is megmaradt a kétnyelvű tábla, holott a funárista bírósági eljárás úgy ítélt, hogy le kell venni. Ha mégis a helyén hagynák, harmincezer lej a büntetés. Az akkor még pénz volt - szó nélkül le is vették a pénzt a bankszámlájukról, ami a banktörvény betartásának szempontjából is minimum különös.

Megmaradt az iskola magyar tannyelve is, holott a testvérnép képviselői már kezdeményezték román nyelvű osztályok indítását a magyar középiskolákban. Kivédték. Ez, hogy „kivédeni”, mostanában az erdélyi magyar létezéstechnika kulcsszava. „Az éles sovinizmus azonban a mindennapi életbe egy az egyben nem megy át.” Ennek is köszönhető, hogy a hozzájuk látogatott negyven-ötven magyarországi középiskolai osztállyal még soha semmilyen incidens nem történt.

A hajdani internátusok azonban nem maradtak meg, pontosabban egyet se sikerült visszaszerezni. Hivatalos internátus alapítására nincs is lehetőség, viszont eldöntötték, hogy mégis „meg kell oldani a Kolozsvárt tanuló tehetséges vidéki középiskolások szállás- és étkezési gondjait”. Több mint egyévi utánjárás, kilincselés, győzködés eredménye a Szamos bal partján, a városi stadionnal szemben, egy új, háromszintes épület. A Teodidaktos Humanitárius Alapítvány székháza. A Teodidaktos Alapítványt Vizi Imre, a Báthory István Líceum igazgatóhelyettese ’94 március első felében jegyeztette be. Március végén már a sajt—t is meghívták az alapítványi kuratórium első nyilvános ülésére, az 1 Decembrie 1918 sugárút 30. alatti, másik nevén Türr István utcai székházukba. Az új tanévtől harminc leánytanuló fogja ott szállás- és étkezési gondjait megoldani, s a tanév folyamán húsz fiútanulóval is kibővül majd a megoldás.

Tudomásom szerint Avram Iancunak nincs másik neve. Van azonban egy új, hatalmas szobra Kolozsvár egyik terén. Lehet talán húsz méter is az oszloppal együtt, amelyen áll. Ha gyakorlott szoborelemző volnék, azt is írhatnám, hogy fejfedője a hóhatáron túlra magasodik, talapzata pedig kőgyökereket ereszt az ősi román földbe.

Az alant álló kőanyák oly könnyedén emelik föl a nehéz havasi kürtöt, mintha súlyemelő bajnokok volnának. Funar álmodta valósággá a műtárgyat. Ahelyett, hogy jó polgármesterként ebből a pénzből a kolozsvári utak gödreinek befoltozását tartotta volna nemzeti ügyének. Román értelmiségiek azt mondják erről a Iancu-szoborról, olyan, mintha a magyarok csinálták volna a románoknak azért, hogy froclizzák őket.

* A cenzorok lelkivilága jobbára ismeretlen terület. Bizonyára közülük is tudott egy-egy a sorok között olvasni; mindazonáltal nem kizárt, hogy egyszerre törekedtek a (köz)nyugalomra, s kenyerük megőrzésére. További kérdés: melyik a jó cenzor - az író szempontjából? Az okos vagy a buta? - A szerk. megj.

Nap (Dunaszerdahely), 1994. május 23-29.