Így fél az ember, ha bátor

Forradalom 1989. december 22-e éjszakáján – helyszíni riport Aradról és Temesvárról

Szárnyra kelt a hír, amivel korábban a magyarokat vádolták: megmérgezték Temesvár és Szeben ivóvizét. Csak ezúttal név nélkül. Nem jelölték meg a tettest, hogy mindenki azt higgye: a másik az. És a bizonytalanságban egymásnak rontson a nép, puszta kézzel, doronggal, késsel marcangolják szét egymást.

És akkor dr. Szucsik József, a temesvári II. kórház sebésze azt mondja december 23-án hajnalban a sebesültek kórterme előtt:

– A feleségem is orvos. Egy laborban dolgozik. Most telefonált, a víz jó, analizálták. De a rémhírek járnak, nem tudjuk, kitől jön és mi.

A magyar–román határt 22-én éjfélkor Nagylaknál léptük át, teljesen simán. Körülbelül negyven-ötven kocsi várakozott az éjszakában, nem egész egy óra alatt jutottunk be. Szemből magyar és román mentőautók jöttek át a mi oldalunkra. Testben, lélekben éreztük, a mi oldalunkon van odaát is. A mi vérünk folyik, amikor a románokat lövik Ceausescu terroristái.

A romániai Nagylakon magyar zászlóval integetnek az emberek: éljen az első szabad karácsony! Beljebb rémület uralkodik, Pécskán az aradi utat tehervonattal torlaszolja el a fiatalság.

– Menjetek vissza! Most telefonáltak Aradról, hogy erre nyomulnak a terroristák. Lőni fognak rátok!

– Jönnek a szekusok – mondja Chodan Emil, a vezetőjük. – Ha van magukkal vöröskeresztes kocsi, maradjon velünk. A többiek vissza! Temesvár körülzárva.

– Azt hiszik, hogy három bottal meg tudják védeni magukat?!

– Fegyverünk nincs. Hát puszta kézzel… Köszönjük, hogy átjöttek. De most menjenek haza.

Nyomjelző lövedékek pukkannak, fegyverropogás, a „testvériség gondos golyózápora”.* De csak hallatszik, és újra csönd. Sikerül a tehervonatot kettéválasztani, rövid konvojunk áthajt a sínen. Mögöttünk a helyére tolják a vagont. Megyünk, egy ház harmadik emeletéről fényképezik a konvojt. Hatalmas teljesítményű vaku, motoros fényképezőgép. Bánkuti András, a fotósunk azt mondja, hogy ez a gép eléggé ritka Romániában. Hírügynökségi fényképésznek sincs szüksége ilyenre!

Hajnali kettő előtt hét perccel érünk Arad szélére. Csongrád megyei teherautók várakoznak az út szélén. Egy kamion, két pótkocsis és két teherautó.

– Két órája állunk itt. Mióta odabenn, Aradon lőnek – mondja Fehér István, az FZ 53-50-es sofőrje. – Nincs egy vezetőnk! Ideadták a menetleveleket, menjünk Isten hírével.

Közben már jönnek visszafelé. Turbéky Dénes Budapestről:

– A Bild Zeitungnak akartunk képriportot csinálni. Rohantak az emberek, hogy most már ne menjünk sehová. Se be, se ki! Bújjunk el itt! De mi még éppen ki tudtunk jönni.

A magyar rádió közvetítése másokat is visszatérített. Bent, Arad főterén nem sokkal később megkönnyebbülten láttuk, hogy azokban az órákban az éterben nagyobb volt a pánik, mint a városban. Végre egy higgadt ember megnyugtat, hogy óvatosan ugyan, de azért be lehet menni. Miközben magyarul kiált ránk egy román katona:

– Srácok, itt baj lesz! Mi itt lakunk, de ti menjetek haza.

Befelé haladva látjuk, nyitva a benzinkút. Hajnali kettő óra 20-kor érünk a kórház kapujához, a Vitéz Mihály és a Ghibu Birta utca sarkára. Kinyílik a kapu.

– Jöjjenek be a kocsikkal! Itt ne gyűljenek össze az autókkal, mert ha hozzák a sebesülteket, nem férnek el maguktól a mentők – igazít el Szabó Irina nővér.

– Már van bent sebesült?

– Nincs. De bármikor lehet. Felkészültünk a vérátömlesztésre, a műtésre.

Kivágott címerű román trikolórral díszített vízágyú robog el mellettünk. A

magyarországiak bemennek, kirakják az ételt, gyógyszert… Mi félreállunk, s gyalog, a fal mellett indulunk a városháza felé. Onnan ütemes ordítás hallatszik. Magyar munkások csoportja jön szembe, tűzoltóautó rohan sziréna és lámpa nélkül.

- Egy embert ott, a főtéren lőttek le a szekusok - mutatja Csefalvi Gábor. - A tetőkön vannak. A tankok, a katonák a néppel tartanak. Sajnáljuk, hogy nálatok, Pesten még nagyobb a baj. Látjuk a tévében, hogy mi van a költségvetéssel, hogy nincs lakás. Itt most már rend lesz. December 21-én reggel Aradon elkezdődött az élelmiszer-ellátás. Ott az autó, nézzétek, kenyeret visz. Van tej, sőt, hallottam, hogy húst is árultak valahol. Vége a magyargyűlöletnek! Büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok, s hogy magyar ember, Tőkés László kezdte a harcot. De a katolikus papjaink szégyelljék magukat! Öt katolikus papjuk van a magyaroknak, hét a németeknek. Nem mondtak misét a temesvári halottakért. Az ortodox egyház misézett értük, az ortodoxok megnyitották a templomokat. A mi templomunk kapuját rázárták az Istenre, nem tudtunk sehol imádkozni.

Harcolunk, harcolunk és győzünk! Harcolunk, harcolunk és győzünk! Luptám, luptám, si cistigam! Románul és magyarul egy ritmusra üvölti a tömeg a városháza előtt, két tank és néhány katona védelmében. A szekusok az aradi vár irányából lőnek, de hogy most éppen hova, azt nem lehet tudni, mert csak a világítórakéták pernyéje hullik néha a nyakunkba. Aztán ezt hallani, de most már csak románul: „Ceausescu megszöktél, de megfogunk és elítélünk!”

– Itt a balta! – Orbán Demeter a kabátja alól mutatja nekem a kisfejszéjét. - Hét hónap múlva megyek nyugdíjba, és nincs semmim, csak ez a balta. De a fejibe vágom!

A villanyoszlopra körben csirkelábakat és halfarkakat kötöttek.

– Mert ezt kellett ennünk – néz rám Toader Ioan mérnök. – Köszönjük a magyaroknak, hogy velünk vannak. Ne higgyék el, hogy mi magyarellenesek vagyunk. Ezt csak a Ceausescu-rendszer csinálta velünk. És segítsenek Budapestről is, hogy az összes pénz, ami a Ceausescu-család nevén a külföldi bankokban van, mind visszajuthasson hozzánk.

A halfarkak, a csirkelábak között egy rajzlap lóg: Európa velünk!

A városházára nem tudunk bejutni. Fehér, piros-sárga-kék és piros-fehér-zöld karszalagos fiatalok őrzik. Egy bizottság ülésezik odabent. Hogy milyen, azt az őrök sem tudják. Egyelőre senkit nem engednek be, mert még neve sincs a bizottságnak. Nagy a fegyelem. De végre újra a régi kedves, slamposan emberséges Romániában érzem magam: tankot akarunk fényképezni katonával. De a katona elaludt a tankban. A tiszt tenyerével hatalmasat csap a páncélos oldalára, és elordítja magát:

– Lukács!

Lukács kidugja sisakos fejét, vigyorog, villog a vaku. A házfalon óriás betűkkel dictatorul a cazut! (A diktátor megbukott!) Srácok invitálnak a palotába, ahol Csau szokott lakni, ha Aradon jár.

– Vigyázzatok! – mondja egyikük. Nevezzük őt Gyurinak. – Ne álljatok oda semmilyen csoportosulás mellé! Ceausescu kommandósai civilben, kis csoportokban járják a várost. Rátok lőnek és már el is tűntek. Így félemlítik az embereket. Igazi hatalmuk itt szerintem már nincs. Csak ismerősökkel álljatok egy csoportba. Mindig van köztük magyar is, hogy értsék a nyelvet. Ezeket a főnök meg az Elena a lelencből vette ki, és minden jóban fölnevelte. Úgy védik őket, mint az apjukat meg az anyjukat. Azt mondják, hogy a közvetlen testőrei meg arabok.

Hajnali háromnegyed négykor elindulunk Temesvárra. Aradon még teli a tér, az utcákon emberek, sztrájkol szinte mindenki, de fűtés, világítás, közlekedés, élelmiszer van. És van fegyelem is. Sokáig vártak Románia népei ezekre az éjszakákra, és most már nem sietik el. Megmutatták a világnak a románok, magyarok, szászok és zsidók, hogy bátrak. Fegyvertelenül álltak a géppuskák elé. Falfehéren, rettegve súgja búcsúzóul egy férfi: szabadság lesz! És elindul a tér közepe felé.

Így fél az ember, amikor bátor.

Temesvárra egy Ság nevű településen visz át az út. Közepén a helybeli férfiak két traktorral állják el az utat. Mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, izgatottan kiabálják:

– Pisti, Pisti!

A sötétből előkerül Pisti, és tolmácsol.

– Azt hallottuk, hogy Aradról jött egy rendszám nélküli piros Dacia. Abban biztos szekusok voltak! Őket akarjuk megfogni. Itt még egy nem jut át!

Fél ötkor érünk Temesvár határába. Magyar konvoj ballag kifelé a Bánság központjából. Egy román, két magyar mentő is elvillog mellettünk.

– Itt már minden elcsendesedett – hajolnak ki a Mercedes ablakán. – Ha nem mennek gyorsan a barikád felé, akkor nem lőnek magukra.

A barikáddal nem találkozunk, megint karszalaggal felfegyverkezett polgárok csoportja állja el az utunkat.

- Ne haragudjanak – szabadkozik egy fáradt értelmiségi, tört magyarsággal. – Védekezünk a szekuritáte ellen. Ne menjenek a központba!

Váratlan reflektorunk a város közepén a fal mellé riaszt nyolc-tíz férfit.

– Épp most keltünk fel a járdáról, azt hittük, kezdődik elölről.

– A tömegsírok merre vannak?

– A lipovai úti temetőben az egyik. Én láttam.

– Elvezet oda?

– Ott vannak a szekusok, lőnek a temetőből is. A lipovai út környékén sok emberbe belelőttek már.

– Én elvezetem magukat – áll mellénk Ghetoiu Ion. Van vagy hatvanéves, elszántan beül a Daciánkba, és indulunk. – Borzalom, ami ott van. Megölve és leforrázva az emberek. Nem gyújtották meg őket, mert akkor a hajuk is leégett volna. Valószínűleg forró vízzel öntötték le őket, vagy valami mással, mert nincs rajtuk bőr. Én ma húszat láttam, de még szedik ki őket a gödrökből a civilek. Lehet, hogy a hozzátartozók.

A lipovai (lippai) úti temetőben az anya hasán a halott magzat. A gödör alján még kezek, fejek látszanak. Dróttal összekötözött kezek, lábak. Piros, sárga szalagokkal bejelölve a félig föltárt parcella. A gyerekes anyának a jobb mellét letépték. Az arcán nincs ott a halottak békéje. Lázadó halott. A temető kapujából zokogva jön valaki. Jajveszékelés váltja fel az emberöltőnyi hallgatást. Van, aki csak néz, van, aki hisztérikusan sikoltozik, most azt látták meg, amiben eddig éltek. Időnként lövöldözés hangját hozza a szél.

– A múzeumban vannak a kommandósok. Oda vették be magukat. A halottak tegnap este többen voltak, akit a hozzátartozók fölismertek, azt elvitték. Nem lehet tudni, hányan vannak. Van, aki négyezret mond, van, aki ötezret, a városházán egy asszony azt állítja, hogy nincs ötezer, csak négyezerhatszáz.

Az ismeretlen elköszön, munkába siet. A lipovai út a gyárnegyed közelében van. 1989. december 23., reggel 7 óra, fél 8, 8. Az emberek elindulnak otthonról, mennek dolgozni, betérnek a temetőkapun, megnézik a halottakat, állnak egy kicsit, és egyik-másik megszólal:

– Éjjel is sok halott volt. Azt mondják, a katonaság velünk van, de nem látjuk, hogy valaki fegyvert emelne a kommandósokra.

Hat nappal ezelőtt, nem messze a temetőtől lőttek bele egy idős asszonyba, Berghiu Rozáliába. Kijött az erkélyre, s a többit már a temesvári II. kórházban meséli:

– Fellőttek rám. Én azt se tudtam, mi történik velem, csak elestem, és mint a kígyó, húzódtam be a szobába, láttam, hogy tiszta vér vagyok. Húzom magam a szomszédasszonyhoz, ő mondja, maga meg van lőve. Nézzék, mekkora seb van a combomon!

A mellette levő ágyon egy 19 éves lány, Pozsár Gabriella fekszik:

– Engem is itt, a lipovai úton lőttek meg, többen mentünk az utcán, ugyancsak 17-én este. Hogy a többiekkel mi történt, azt nem tudom, mert én voltam az első, akit onnan behoztak ide, a kórházba. A derekam van meglőve.

– Gabriella pár nap alatt meggyógyul - mondja dr. Szucsik József és dr. Pop Delia sebész. - De van, aki hónapokig itt fog feküdni… Sokan meghaltak. Volt egy 11 éves halott gyerekünk, egy 16 éves lány, egy 14 éves fiú és felnőttek. Gyógyszerrel, vérrel jól állunk. Remélem, most már elég lesz. Ebből a kórházból nem vittek el kivégezni senkit. De most, 23-án hajnalban is kisebb támadást intéztek a városban kóborló szekusok a sebészeti osztály ellen.

Az orvosoktól kávét kapunk, lassan elindulunk hazafelé. Útközben román és magyar civilek csoportjai többször is ellenőrzik a kocsit, nem csempészünk-e szekust magunkkal. Azután fölveszünk egy stoppos munkásnőt. Nem jár a busz a gyárba, de már évek óta nem jár, vagy gyalogol, vagy fölveszi néha valaki. Azt mondja, ő úgy tudja, hogy Ceausescunak van egy másolata. Állítólag tegnapelőtt már ez szónokolt az embereknek. Az igazi rég eltűnt, és most a másolatot üldözik.

* Csajka Gábor Cyprian: Tantra

Magyar Hírlap vasárnapi különkiadása, 1989. december 24.