Bőr alatti gyógyászat

Mentem egyszer Lengyelországba, nem volt még igazi útlevél, Rendőr Jutka, szép körtefenekű lány a Mezőkovácsházi Járási R.kap.ságon, egy betétlapot állított ki számomra, azt belehelyeztem személyazonossági igazolványomba, és vonatra szálltam. Kora hatvanas évek.

Itt bajban voltam az előbb, hogy is kell írni az igazolványt? Személyi azonosság? Az újon már nem így van rajta, szerencsére őrzök egy régi szabályzatot. Megtalálom benne az összes intézmény pontos nevét. Ezek nem léteznek már, mégis kiütnek, a bőröm alatti bőrömön, nem tudom a különösen forró nyári napokhoz vagy a rendkívül hideg téliekhez kötni ezeket a láthatatlan elszíneződéseket, teljesen váratlanul szoktak jönni, és ahelyett, hogy egy jó hírű bőr alatti gyógyászhoz fordulnék, önállóan vakaródzom.

Bratonyban megállt a vonat. De ez a helynév egy másik térképen lakik: sorsjátékot játszottunk a szavakkal Varga Imrével, amikor nem települt még át. Ha átváltottam a forintot, olcsón lehetett berúgni Szlovákia egyik belvízi kikötővárosában, uszály-aszály, amely a játék következő körében Pozsonylavára jött ki.

Amíg állt a vonat, vettem egy újságot az állomás előtti standon. Azért vettem meg, mert magyar nyelvű volt, mint az újságárus is. De nem olvastam el, untatott a betűtengerben süllyedező politika, és nem is nagyon értettem. Egy magyar újság, magyar szavak, magyar mondatok, idegen nyelv. Ha ez érthető így.

Ezt éreztem, ha nem is értettem. Akkor még nem találkoztam a királyhelmeci szarvasvadásszal, aki felvilágosított az életlehetőségről: ugyanazt dicsőíteni, de magyarul.

Felvilágosításért Tóth Lacihoz utaztam néhányszor, Pozsonyba, Dunaszerdahelyre, elég későn, a ‘70-es évek második felében, de túl hamar be is kellett fejezni, mert ő is átjött.

Nekem nagyon érdekes volt már az is, hogy jövünk-megyünk az utcán, mindenkivel magyarul beszélünk, mégis minden egy másik nyelven van kiírva. Mintha egy kurva nagy turistacsoport tagja lettem volna, amelyiknek elfogyott a pénze, hogy továbbutazzon, és most bohémmód várakozik, szervezi az ügyeit, unalmában gyereket csinál, és érthetetlen módon egyre abban bízik, előbb-utóbb sikerül kapcsolatot teremtenie az utazási irodával, és az majd kisegíti átmeneti helyzetéből.

Ugyanakkor a másik világ, ami körülöttünk volt, vonzott is, és nagyon érdekelt. Az apparátusi nagyságák, ahogy valami újságíró- vagy színészklubban piáltak, fakuló színű, ami filmekből ellesve, hogyan kell rendelni egyik viszkit a másik után, látszott, nem számít a korona, a pincéren is látszott, bármilyen meglepő volt is nekem, ezek valakik. Dühödten próbáltak fiúkra szert tenni, egyikük előadta nekem is, micsoda kádban moshatnám meg a hátát, de én mindig kényes voltam a hobbilányok üdeségére, úgy elképzeltem a térképet, a hegy- és vízrajzot azon a háton, a depigmentált övezeteket, a szőrtársulások fenyéreit, és mosolyogtam. Kik jöttek helyükbe vajon?

Érdekes, irigyeltem is akkori barátaimat, mennyivel izgalmasabban élnek, mint én, például ki se mozdulnak otthonról, mégis világot látnak. Szerettem volna belépni az életükbe.

A rend kedvéért az első este Tóth Laci elvitt egy kocsmába, hodály volt, de akármilyen nagy is, csak egy előszobához hasonlított, ahonnan viszont sehova nem lehetett belépni. Bedobtunk valamit, kijöttünk, és hazamentünk. Én az ablakban álltam, nézelődtem kifelé, Laci valahol mögöttem ült. Rövid volt a beszélgetésünk, később egy rövid vers született belőle, amiben úgy összecsúsztak az idők, a betétlapos utazás és a világra éppen úgy érvénytelen piros útleveles utazás ideje. A vers aztán a Jelenkorban jelent meg, és most itt:

az első naiv korszak reggelén
belehamisították a tájba
a tervekbe a várólistára
a reptérről jövő út szélére
a beszédekbe az éjszakába
és a személyiigazolványba helyezhető betétlappal
külföldre utazik
hátba veregetve barátját azt mondja milyen jó neked
csak lemész az utcára és egyből külföldön vagy
„csak lemegyek az utcára
és egyből nincs hazám”*

Nap (Dunaszerdahely), 1993. november 15–21.

* Ezt a kisempíria nem igazolja maradéktalanul. Van olyan vélemény is, amely szerint a haza ott van, ahol pontosan kiszámíthatjuk, mikor hazudik a közhivatalnok – függetlenül attól, hogy milyen nyelven. Épp a fentiek kapcsán mondta egy vágsellyei lány, hogy Magyarországon kevésbé érzi otthon magát, mint a Szlovák Köztársaságban, ahol tudja, hogy mi mit jelent. – A szerk. megj.