A vándorlék

Egészen kiszámíthatatlan a vándorlék. Egyszer a hajófenékben hörböli a vizet, máskor pimaszul a fedélzeti terem plafonján tartózkodik. Ilyenkor tetőablaknak nevezzük, és mit törődve az ózonlyukkal, odatartjuk az arcunkat, bronzosodva csökönyösen. Szépség, egészség euroatlanti színei...

Szívós a vándorlék. Kilenc élete van, mint a beteg macskának. Ha agyon akarod csapni, mint egy békát, elpattan onnan, ahova ütni fogsz, és csak egy újabb léket tevékenykedsz magad alá.

Hadd folytassam azonban egy intimitással. Bementem a nagyon elegáns étterembe, egy vendég, három pincér a lépték, s a piszoárba jutva, mihelyt a porceláncsészébe pisiltem, a mennyezeti titkos mikrofonból rögvest ömleni kezdett a Volt egyszer egy vadnyugat zsongító zenéje. De szappant, se folyékonyat, se szilárdat, nem találtam. Ám nem e lesújtó tény fölfedezése miatt mentem oda, hanem találkozóm volt a jeles kolozsvári szerkesztővel, aki elég gyakran megfordul nálunk ahhoz, hogy követni tudja a változásainkat. A megbeszéltnél hamarabb érve, még belefutottam az előző kuncsaftjába, a népszerű politológusba. Ugye, ti leültök egymás mellé, nem gyűlölitek egymást, kérdezte az erdélyi lapcsináló mosolyogva, de látszott rajta, komolyan gondolta, és tényleg tartott tőle, hogy feszélyezett pillanatok lesznek.

Mennyire jellemző, hogy 1993 karácsonyán, a szeretet ünnepén, egy utazó ezt kérdezte meg tőlünk. Állítólag évek óta itt a szabadság. De majdnem mindenki meggyűlölt, megutált majdnem mindenkit, és ezt lehetőleg minél alpáribb módon - korszerűen! - igyekszik kinyilvánítani. Ez az állapot jelentősen korlátozza a szabadságunkat.

Heves térnyerési indulatok szabadultak el a rendszerváltással, és a kiszorítósdi annyira jól sikerült, hogy mára mindenki beszorult egy sarokba, ahol aztán teljesen szabad lehet, ahonnan korlátlanul okádhatja a tüzet, mert demokrácia van. A demokrácia pedig momentán azt jelenti, hogy mindent szabad - annak, aki pozícióval, a jog kézrekerítésével, pénzzel, fegyverrel (vagy együtt mindezzel) meg tudja magának szerezni a „szabadságot”. Így van ez most Magyarországon, amely jogállam, de ez a jogállamiság percenként megbukik, megdől az önkormányzatokban, a hivatalokban.

Kukkantsunk bele például egy lakásvásárlási szerződésbe, miután az önkormányzati bérleményt megvenni szándékozó magyar lakó befizetett a kerületi kasszába hatszázezer forintot. Benne áll az okmányban, ha az ügylet meghiúsul, az önkormányzat visszafizeti a pénzt. Hiányzik azonban, hogy mennyi időn belül. Egy nap? Egy év? Ki mit bír kitépni magának! Ma nálunk azé a jog, aki partnerét kiszolgáltatott helyzetbe bírja hozni, és képes abban megtartani. Régen úgy hangzott a szólás, hogy nem lehet mindenki mellé rendőrt állítani. Ma úgy mondanám, hogy nem lehet mindenki mellé alkotmánybírót állítani, bár rendőrből is lehetne több.

Nincs cenzúra. De annyira „pártosak” az újságok, hogy aki túl akar lépni rajtuk, az többnyire a semmibe lép. A nyomtatási szabadságból nem lett sajtószabadság: kisszerű érdekek csúsztatják el a mondatokat baloldalon, középen és jobboldalon. A viták nem azért folynak, hogy fény derüljön rá, mi igaz és mi hamis, hanem azért, hogy kiderüljön, a napi árfolyamon ki az erősebb, és neki lesz akkor igaza - estig...

Sírjak vagy nevessek azon a cimborámon, aki a megtalált „ügyet” megírta a kormány közelében remittendázgató újság szája íze és a gazdaságilag stabil ellenzéki napilap észjárása szerint is? És drukkolt, melyik vállalja föl - az „ügyet”. Mintha ilyen szellemi állapotban egyáltalán még létezhetne „ügy”... De nem sírok, nem nevetek, s még csak a nyálképződésem se indul be, hogy köpjek. Hiszen valóban így létezünk már mióta, és most is.

Mit hoz nekem 1994, ha felvidéki magyar vagyok? Mit, ha kárpátaljai? Ha erdélyi, ha vajdasági, és ha itthoni? Ki ismeri egészében a nemzetet? Senki. Bár mindenki erről beszél. Néha már úgy érzem magam, mintha tizenötmillió miniszterelnök egyetlen magyarja volnék, aki döbbenten bámulja ‘56 zászlaját, azt a lyukas, világhírű zászlót, amelynek eszméi eltűnőben a fezőrök, a politikai kalandorok, a buták és az elmeháborodottak kezén. Meg talán az időben. És felszívott belőlük a kádári konszolidáció is, miközben persze tagadta.

De a könnyebbik út szabályai szerint, a lyuk, a lyuk, a lyuk - a zászlóból mintha kiszökött volna. És lyukas ma már minden, mint az életrajzunk. Tolongunk a „tetőablak” nyílásában, holott a hajófenékben volna egy kis munka. De ha ezt úgyse tudjuk megcsinálni, akkor persze igazunk van, ha ott fönn tömbösödünk inkább.

Heti Világgazdaság, 1994. január 8.