Nemzeti érdek

Nagyot dobbantani 1987-88-ban lehetett. Mára már vannak szereplők, kialakult és megmerevedő viszonyok, összefonódott szálak. Mára beszűkült a tér. Akkor valaki bement az erdőbe mint ellenzéki, és kijött mint vállalkozó. Csodálkozva nézett magára: jé, a saját lábamon állok, és nem visz el a rendőr!

Szűz helyzet volt. Érintsük meg az egykori szüzeket, akik között már azokban az időkben is számosan voltak - hogy a finom szóhasználatnál maradjunk - „érett asszonyok”, gyakran váltakozó családi állapotban és partneri kapcsolatokkal. Virágzott a társkeresés, a szerelmi sokszögek nagy ideje járta.

A tiszta helyzet is roppant kedvezően alakult. Bejöttek nyugatról a különféle progressziós támogatások valutában, eszközökben. Patyolatfehér fölhasználásukkal is tulajdonhoz lehetetett jutni a frissiben megalakuló cégeknél. A tulajdonhoz jutás pedig nemzeti érdek. Az nem, hogy ezzel egy időben mások tömegesen szabaduljanak meg a tulajdonuktól, de itt e kettő alighanem együtt jár. (Léteznek azoknak a kusza, de örömteli meg csupa remény éveknek randa kis történetei is. A kiutazóról, aki odakint beszedte a szerveződő új lap előfizetési díját. Aztán mihelyt a viszonyok lehetővé tették, a kinti befizető be is utazott hozzánk, és itthon megint kérték tőle: „Rég od’adtam ennek meg ennek, amikor nálunk járt. De ha ennyire kell a pénz, tessék, od’adom még egyszer.” És biztosan ma is jól hoz a magánrendelőbe átvitt egészségügyi berendezés - a sokmilliós szeretetcsomagból. Ilyesmi mellett a meglovasított ingyenruhák szóra sem érdemesek. Ez is továbbgördült tőlünk. Szép Erdélyből ugyancsak jött vissza „jelzés” a dokumentálásra kapott, ám végleg hazavitt fényképezőgépről, írógépről. Élelmes, szerző-mozgó emberek kezén a politikai ténykedés ekképpen is gazdasági lehetőségre konvertálható. Írógép különben nálunk szóba se került. Helyette persze hogy a szövegszerkesztő volt a néma együttes gazdag repertoárján...)

Az akkor fölállt cégek - technikai vállalkozások, kiadók stb. - működnek. Az új tulajdonosok rég túl vannak az első örömökön, tart a hétköznapi strapa, amikor mindenkivel kell, aki üzletet hoz. Nem is lehetne másként. A régi és az új üzletemberek gyakran fognak kezet. Már amikor nem önmagával kezel valaki - régiként, s egyúttal újként, egy személyben. Leszámolni a régiekkel? Nana! Aki másnak vermet ás, megrongálja a közműveket.

A rendszerváltás volt a nagymosás. A Kádár-rendszer igazán megbonthatatlan pilléreként szolgált, hogy mindenki lophatott. A kicsik - kicsit, a nagyok - nagyot. Az igazi nagyok nem pazarolták mulandó tárgyakra a képességeiket. Elvittek azért „kipróbálásra” akár egy televíziót is, hálószobabútort, nyári cipőt, két kiló vesepecsenyét, reklámszatyorban ananászt, de „a lényeg a lényeg” - a pénz volt. Nagy mennyiségű lopott pénz gyűlt fel a Kádár-korszak végére, ami illegálisan a második gazdaságban működött. A rendszerváltás, a jogállam megalapozása kénytelen volt legalizálni ezeket a lopott pénzeket, amelyek 1990-től legálisan forognak a magyar gazdaságban. Ha nem így zajlik le a váltás, ha „igazságot szolgáltatnak”, abba valószínűleg beleszakad az ország. A szereplők csak abban az esetben nem akarnak tovább szerepelni, ha lelövöldözik őket. (Igazi forradalom.)

 Nem kellene hosszan időzni a múltnál, de lássunk néhány példát.

Miből lehetett sok-sok pénzt csinálni? A földből például. A téeszesítés ingyen elvette a gazdáktól a kis és nagy magyar holdakat. Elszállt másfél-két évtized, a megfelelő emberek között fölparcellázták a vízparthoz, műúthoz, városhoz, faluhoz közeli részeket. Ekkor nem volt már értéke a mezőgazdasági célú földnek. Fillérekért kapták meg. Mire ez megtörtént, addigra előzékenyen közművesítve lettek a - telkek. Valószínűleg mezőgazdasági fejlesztési hitelből. Amit a téesz még hosszan fizetett vissza, a már rég egyéni tulajdonú parcellákért. Az áruk üdülőtelekként tízszeresére, hússzorosára, még magasabbra ment föl. Ha valaki két-három ilyen tranzakcióban részt vett, megalapozta magát a nem várt rendszerváltásra. Közismert az állami és szolgálati lakások, villák „kedvező feltételű” megvásárlása, az államilag, katonailag finanszírozott „önerős” építkezés. Kevesebben tartják számon, hogy Czinege Lajos három méter magasan és 135 kilométer hosszan bekerített Somogy megyei vadász- és halas birodalmát, a Kaszópusztai Erdőgazdaság nevű objektumot még ma is a Honvédelmi Minisztérium kezeli. Noha jelenleg - ha bírja pénzzel - bárki befizethet az egykori miniszteri és magasparancsnoki lakosztályokba, törzstiszti szobákba. Vagyis a pesti HM a Dunántúlon szállodázik. Ha csak tehetetlenségből, mert a múlt rendszerben megszerezte, és most nem tudja, mi a fenét csináljon vele, az is a folytonosság jele: a tehetetlenségnek is megvannak ugyanis a maga tevőleges módszerei, ha egy érdekcsoport megőrizni akar valamit.

Ahány pozíció, foglalkozás, hivatás, annyi szövedék. Akiknek a hatalom a tulajdonuk, azok a hatalmukat halmozzák, és azzal keresked-

nek. (Akik rövidebb időre jutnak hozzá, azoknak gyorsan kell cselekedniük!) Mire azonban nyilvánvaló lett, legegyszerűbb, ha a pártközponti osztályvezető fia a belvárosi maszek lányát veszi el, addigra az egész összeomlott. Kádár Jánost nem sújtotta le a lopkodás. Tudta, hogy kell a rendszerének. És az volt a véleménye róla, hogy - a szocializmus érdekeinek megfelelőn - azzal is növekszik a nemzeti vagyon.

Amint növekszik az ma is. Vagy két éve Antall József miniszterelnök azt fejtegette egy tv-interjúban, hogy az új amerikai telepesek családjában sem firtatták: nagypapa, miképp szerezte a vagyont? A mostani a nagypapák korszaka. Itt vannak köztünk a harcra kész negyven-ötvenesek, a leendő nagypapák. Szerzik a vagyont, és már most elvárják: ne firtassuk, hogyan! Többségük még a múlt rendszerben indult. Elleshetjük a folyamatosság - történelmi - idejét. Az újakból és a régi-újakból születik a középosztály. Ráncos, bűnös kis feje már a lucskos combok között, de hol lesz az eredeti bűn, ha majd a fürdővízből fölemelik? (Mikor?) Az „indiánoknak” pedig, az elmaradt igazságszolgáltatás helyett, a kárpótlás.  

Egy Trabantból átülni egy Mercedesbe, huszonháromezer-négyszázhetven forintos bruttókból havi kétszázötvenezres állásokba jutni: erősebb a szexuális csábításnál. Az újaknak nagy áldozatokat megér a pozíciótartás. Akik az elnyomási technikákat a saját bőrükön tanulták meg, nem hagyják veszendőbe menni a tudományukat. Alkalmazzák megszerzésre, megtartásra.

Az újak a régiekkel közösen építik a piacgazdaságot. Nem is lehetne másként. A régi már nem érvényes, az új még nem alakult ki. „Az a jó, minél zavarosabb! Annál nagyobb halakat lehet kihorgászni.” Az élet célja a készpénz. A politikai zűrzavar, a joghézagok, a régi-új politikai eszmék könnyen készpénzre válthatóak. Dolgoznak a gyűjtők. Sok a párt, sok az új tisztségviselő, nem lehet tudni, ki hol van, kinek hol akadt fontos megbízatása, hol ad olyan tanácsokat, amikről esetleg nem tud senki. Közepes tehetségű és teljesen tehetségtelen emberek a pártállamra kenik, amiért nem jutottak magasabbra, amiért nem vitték többre az életben. Holott pontosan odáig értek el, ameddig tehetségük, szorgalmuk szerint elérhettek. A kutya nem nyomta őket politikailag - jobban, mint az országos átlagot. Most viszont kárpótolják magukat, szedik a pénzt az új hivatkozással: nem voltam partizán! Ma tőkésíteni lehet a semmittevést is, ha annak ártatlanság a hozadéka.

(1991 vége: a műszaki értelmiségiek közül még sokan emlékeznek a parlamenti képviselő elhibázott rádiónyilatkozatára, amelyben egy reggel arról beszélt, igenis számítani fog, hogy a műszakiaknak milyen a viszonyuk az MDF-hez. Az elszólást a párt gyorsan korrigálta, de az elmúlt évtizedekben ahhoz szoktunk hozzá, sose lehet biztosan tudni, mi csak taktika, ellentétben azzal, ami viszont a stratégia.

Az újfajta bizonytalanság kellett hozzá, hogy két régi dolgozó a koalíciós párt „gazdasági bizottságaként” jelentkezhessen be országos nagyvállalatuk vezérigazgatóságán, hogy pártjuk nevében átnézik a különféle gazdasági terveket. Bármit. Félmilliós szakértői díjat szedtek ki a kasszából, mire néhány hónap múlva az eldugott párthíradóban megjelent, valójában kikből áll az igazi bizottság. Következmények nélkül maradt abba az ellenőrködés.)

A készpénzzel szemben ma sincs ellenállási mozgalom. Az egészen nagy dolgok és a piti ügyek rendezőelve ma már nem a pártérdek, nem az állami érdek. Az új hivatkozás: a nemzeti érdek.  

A vállalkozók nem jelentéktelen része két lovon ül, hiszen vállalkozásuk már izmosodik ugyan, de még nem tartja el őket. Állásban vannak tehát valamilyen állami cégnél. Ami üzleti kapcsolatokat is

hoz - a vállalati érdekek sérelmére gyakrabban, mint korrekt tiszteletben tartásukkal. Így is hozzájárulva az állam túlzott gazdasági jelenlétének fölszámolásához. De ott oldják meg a kft., a bt. - külföldi - telefonjait, faxait. Ez - ha nem adjuk össze - csak az apró. A közvagyon régi nótára „privatizálása”. Kicsiségében is a nagy gondolatot jelezve: az alaposan kijárt korrupciós tanfolyamok, kiváló eredménnyel befejezett továbbképzések és a vesződséges autodidakta tanulás eredményei szintúgy ne menjenek kárba. Járnak budapesti gyűlésekbe a különféle megyei pártvezetők. Vonattal érkeznek, de odabent, a pártközpontokban nagy részük gépkocsit számol el. Kétszer, két és félszer annyit, mint a vonatjegy ára. Nem is érzik, hogy csinálják. A mégis konszolidált állapotok - átmeneti? - pillére, hogy ma is nyíljék lehetőség a kis - átmeneti? - lopkodásra is? Ez is az alkuból következik? Egy kistermelő kétszázötvenezer forintig adómentes. Ennek ellenére egyik se akar számlát adni semmiről. Akkor se, ha társaival jogi személlyé csoportosultak. Export-import, kisgépet akarnak vásárolni, bioterméket eladni, minimalmot járatni. De számla nuku. Üzleti stílusukban őrzik a számos anyagi előnyt nyújtó kádárista második gazdaságot. Ami viszont nem nemzeti érdek, de ez kit érdekel, amikor a minimalom ellenben éppen hogy az.                        

Annyira már kapitalizmus van, hogy bankügyletekkel milliókat lehet keresni. De annyira még szocializmus is, hogy a kapcsolatok döntsék el, ki fogja megkeresni azokat a milliókat. A bankárok borzalmasan gazdagok nálunk. Megtudják például, hogy mikor változik valamilyen részvény, és megmondják valakinek. A kivitelezés - demokratikus jogállam van! - bonyolult technikákat és nagy szakértelmet követel, de a madzag egyik végén mégiscsak a füles van. A másikon a pénz: az ilyen kisúgásokon több milliót lehet keresni. Nyugaton nincs füles. Hogy ki fog megvenni féláron egy milliárdos objektumot, mondjuk valahol a déli határ környékén, egyáltalán nem bizonytalan. Csak annak látszik mindaddig, amíg nincs papíron rögzítve, aláírva, lepecsételve a végeredmény. Az igazi, a nagyívű korrupció a föltétlenül nagypapává lévendők uralta tőkepiacra tevődött át. Ez a korrupció garantáltan a milliókra váltott rendszerváltás vívmánya, a szocializmusban elképzelhetetlen volt. Újdonság a nagykaliberű strómanok megjelenése is. Nem valószínű, hogy aki öt évvel ezelőtt még gumicsizmában rohangászott a libalegelőn, kizárólag saját képességei következtében vált hirtelen a Dél-Alföld leggazdagabb emberévé, s vásárol bányákat a volt Szovjetunióban. (Ahol a „régieknek” ma is kitűnőek a kapcsolataik.)

Mindenki úgy érzi, most „nekünk” kell megerősödni. A „mi emberünk” combosodjon. Ez nemzeti érdek. És combosítják egymást. Ha egy nemzetközi üzlet sikerül, jól jár, aki megkötötte. De jól jár az ország is. A befolyt pénzből megint új üzletet lehet csinálni, megint jól jár,

aki megkötötte, és megint jól jár az ország. Még akár új munkahelyeket is teremt az új pénz. Csak nem föltétlenül a piacon dől el, hogy az üzletet ki köti meg.

Ellesett párbeszéd - még a jobbik:

- Olvasni kell az újságokat. Főleg az unalmas gazdasági cikkeket, azok nagyon érdekesek. Itt van például ez. Hetvenmillió dollárt ér. Azt számold át forintra, ha csak nulla egész öt tized százalékot sikerül belőle

megszerezni.

- Legalább egy százalékot kell megszerezni, de hogyan motiváljuk őt?

- Jutalékot kap, kimosva. Hogy alá se kell írnia.

- Ő ebbe nem megy bele. Majd hősiesen alá akarja írni. Sőt! Az aláírásba se megy bele. Más kell. Ami neki is, az intézményének is jó.

- Akkor ebből az üzletből következik egy másik üzlet. Azt kell jól kitalálni.

És kitalálták.

Ő, két nappal később:

- Rendben, belül van az ízléshatáron.

Jó döntéseket csak jól kondicionálva lehet hozni. Nem engedheti meg magának a politikai vezető, hogy ne legyenek abszolút mértékben rendezettek a körülményei. Nem teheti meg, hogy ne kitűnő körülmények között lakjon, ne tökéletes kocsikban utazzon. Jár az is, hogy ne legyenek anyagi gondjai. Hogy tudhatna nyugodtan koncentrálni a norvég parlament vendégszobájában, ha negyedóránként eszébe jutna, a gyerek még mindig lakástalan. Nemzeti érdek, hogy energiáit „ország dolgában” égesse. Tehát az is nemzeti érdek, hogy a gyerek minél előbb lakáshoz jusson. Vagy épp ő maga! Ha fiatal. És a dolgok, hogy mi jár ténylegesen, és mi az, ami egyáltalán nem, lassan-lassan összemosódnak. A mérleg nyelve rendszeresen a „járandóságok” javára billen. Ugyanakkor elkezdődik a lefelé láncolódás. Nemzeti érdek az is, hogy a helyettes, a titkár, a megyei ember a főnököt minél jobban kiszolgálhassa. Neki ehhez az kell, hogy... A jobbik esetben elhangzik a mondat: „Ha ezt más csinálná, gazemberség volna!” (És még a rokokó tánclépések annak érdekében, hogy a hülyeség miatt be nem vált pártvezetőt - de úgy ám, hogy meg ne sértsék - „kivigyék” valami rendes állásba. Pontosan úgy, ahogy a kiöregedett megyei kisztitkárokat és egyebeket kellett elsütögetni. Aki egyszer főnök volt, és pénzközelbe jutott, az ma is főnök lesz, és pénzközelben fog maradni.)

Szétszedhetetlen a szerkezet. Lehet csúcsra járatni, halk, elegáns, megbízható tempóban működtetni, vagy ügyetlenül bánni vele. Lehet használni kisstílűen és nagyban. (Vevő kell a képviselő úr borára, éppen olyankor, amikor senkitől se vesznek bort, legfeljebb ha nyomott áron. De megy férjhez a kislány. Ezért neki rendes ár kéne. Egy szenátor mindig és mindenhol talál rá okot, hogy a többiekkel szemben épp neki miért kell rendes ár, ha árulja a „bort”. Össze is jön a vevő! Egy háromvendéglős dél-budai, aki jó borért ezúttal jó pénzt ad. De mintát kér, amit kifizet kannástul. Érdemes rátekinteni az adásvétel magyar jellegére. A képviselő úr gondolkodóba esik: tél van, nem biztos, hogy fel tud jönni Pestre kocsival. Körtelefon. Úgyis megy Pécsre a vállalati Kamaz, mehet az a fővároson át is. A világ legnagyobb teherautója elindul az Alföld csücskéből Pécsre - Budapesten át, mert a sofőrfülkében van a két kanna bor. Nemzeti érdek, hogy vevőre találjon az áru. És a rendes, link ember a kétharmados törvény szavazása előtt föláll az országgyűlésben, siet a Budapest táblához, ahol Steinmetz kapitány szobra volt, várni a mintáját. De a Kamaz eltéveszti, és a másik szobor hűlt helyén várdogál. A képviselő átfagy, a minta este továbbhalad Pannonia felé. „Na mindegy, majd jövő kedden felhozom a Ladával!” Minden hétfőn délután plenáris van, már akkor a házban kéne lennie.)

Természetes, hogy a nemzeti érdek rangsorolja, rendezi el a politika ügyeit is. Április végén történt, hogy interpellációja végeztével Kőrösi Imre képviselő (MDF) szó szerint a picsába küldte a saját pártjához tartozó privatizációs minisztert. Kőrösit gyorsan kizárták a frakciójából, s azonmód elindultak egykori pártjából a vádak is. A legnagyobb, a tv-nyilvánosság előtt tudhattuk meg a kizártról, hogy érdekelt a gabonaprivatizációban, családja raktár- és lakásvásárláskor jutott jogtalan előnyhöz. Az egyik napilapban azt is megszellőztették, hogy a felesége korábbi belügyi szolgálataiért butikot kapott ajándékba.

Roppant problémás ügy. Ha nem igaz - borzalmas. Ha igaz - annál borzalmasabb. Ám senki nem tette föl a kérdést: kétszer huszonnégy óra alatt fedezték fel, hogy az elmúlt néhány évben mindez megtörtént? Amíg belül volt, miért nem hallhattuk mindezt ugyanabból a szájból? A kommunista pártok történetére emlékezik az ember ilyenkor, ha akarja, ha nem. De bizonyára előbbre jutunk, ha arra gondolunk: a pártok nem tartják magukat elég erősnek ahhoz, hogy saját káderüket, a „mi combosodó emberünket” lebuktassák - hanem szekrénybe csukják a csontvázakat. Néha bágyadtan megcsörrennek a csontok, de udvariasak a fülek, és úgy hallják, mintha kávéskanál adta volna ezt a furcsa hangot. Mert nemzeti érdek, hogy a közvéleményben minél jobb színben tündököljön, hogy semmiképp be ne sározódjon a párt!

A fontos posztokon nem elég tisztességesnek lenni. Annak is kell látszani. De igen ritka az ilyen ideális állapot. Gyakoribb, hogy elegendő látszani. Aki azonban, megbontva az egységet, árt a politikai látszatnak,  annak a továbbiakban épp arra kell méltatlanná válnia, hogy tisztességesnek látsszék. Ez az a pillanat, amikor ki kell mondani róla, hogy emberként, sajnos, hiteltelen. Ez már a nemzeti érdek. A hivatkozás új, a pártérdek a régi.

A rendszerváltó választások előtt, 1990 kora tavaszán pedig az a nemzeti érdek, hogy minél nagyobb sikereket könyvelhessen el a májusban majd kormányt alakító párt. A praktikus cél rangsorolja és minős’ti az elvi kérdéseket. Bibó István neve oly gyakran hangzik el, mint

korábban Leniné, vagy az Illés-együttesé. Csak épp arra nincs idő, hogy bárki végiggondolja, valóban létezik-e az akarata és a lehetősége annak a politikai tisztaságnak, amit Bibó neve jelent. Nem is ez a fontos „most”, hanem a helyzetből kivehető maximális politikai siker. Ez kell ahhoz, hogy aztán, a jövőben, a megtisztulás ideje is eljöhessen. Figyelemre méltó, hogy azóta a Bibó-emlegetés teljesen kikopott a közélet hétköznapjaiból. Érthető. Ilyen viharos években kinek volna szabad kapacitása rá, hogy a négy vaskos kötetet alaposan végigolvassa, és utána aszerint cselekedjék? Nem volt erre „idő” már 1989-90-ben se. Bibó Istvánt is elérte a végzet, ami a - magyar - történelem jelentős alakjait rendre eléri. A politikai irányzatok amolyan hirdetőoszlopnak tekintik, amire a plakátjaikat ráragaszthatják. Aztán vége.

A siker minden eszmei tisztázásnál fontosabb volt „az igazság évében” (Timothy Garton Ash), 1990-ben is. Levelet írtam azon a tavaszon. Volt benne téves helyzetértékelés is - például maga az, hogy megírtam -, de a szeizmográf végső fokon pontos volt. Úgy döntöttem, itt az idő, hogy - példaértéke miatt - nyilvánosságra hozzam, a válasszal együtt.

„Antall József úrnak     Budapest, 1990. március 5.

a Magyar Demokrata Fórum

elnökének

és az elnökség tagjainak

Kedves Barátaim!

Ezelőtt másfél hónappal, 1990. január 17-ikén táviratot küldtem Nektek, amelyben azt kértem, szólítsátok fel Csurka Istvánt, hogy közszereplései miatt MDF elnökségi tagságáról mondjon le. Kértem azt is, hogy táviratomat és döntéseteket hozzátok nyilvánosságra.

Semmilyen választ nem kaptam.

Ezért február 5-ikén újabb táviratot küldtem, megismételve a kérésemet. És kilátásba helyeztem, hogy én hozom nyilvánosságra az ügyet. Erre a táviratomra se kaptam választ, mégis elálltam attól, hogy a választások előtt Csurka István miatt zavarokat okozzak az MDF-nek. Épp elég az a szavazatveszteség, amit Csurka István alternatív Lakatos Ernőként gyűjt pártjának.

Bíztam benne, hogy talán az MDF elnöksége sem akarja őt, kizárólag régebbi érdemei miatt, pozícióhoz juttatni.

Meglepett Csurka István január 14-iki rádiójegyzete. Egy politikus nem engedheti meg magának - hacsak nem szándékosan teszi -, hogy ennyire félreérthetően fogalmazzon. De még inkább meglepett, hogy az efféle közszereplést az MDF elnöksége folyamatosan elnézi neki. Hiszen Csurka egyetlen rosszízű fellépése után sem határolta el magát egyértelműen tőle.

Megdöbbenve olvastam, amit Csurka István az őt ért támadásokra válaszolt. Azt írta többek között, hogy rádiójegyzete után gyűlölettel és rokonszenvvel fordultak felé. Én például nem gyűlöltem őt, most sem gyűlölöm, viszont - beismerem - nem is rokonszenvezem vele. Azonban biztos vagyok abban, hogy olyan embernek, aki csak ebben a két kategóriában tud gondolkodni, mint Csurka István, nincs helye a politikában. Nincs helye a parlamentben, nincs helye a kormányban. Menjen vissza írónak, miután nyilvánvaló, hogy lapszerkesztőnek sem vált be.

Még inkább megdöbbentett, amikor arról olvastam Csurka egyik válaszában, hogy társadalmunkban minden tisztességes zsidónak helye van. Mi az, hogy tisztességes zsidó? És mi lesz a tisztességtelenekkel? Ki fogja eldönteni, hogy melyik zsidó tisztességes és melyik nem? Csurka István? Netán az a kormány, amelyikben ő is részt akar venni, majd törvényt fog alkotni, hogy könnyebben megkülönböztethessük a tisztességtelen zsidót a tisztességestől?

És mi lesz a tisztességtelen magyarokkal? És ha Romániában a mostani változások után sem lesz minden román »jó román«, és a »rossz románok« majd megerősítik a tisztességtelen magyar fogalmát, mit fog tenni Csurka István?

Ezért döbbentett meg, amikor Csurka Istvánt megláttam az MDF országos választási listájának ötödik helyén, azok között, akiket a párt kormányképesnek minősít. És kezdtem komolyan venni a rémhírt: Csurka István kultuszminiszter akar lenni. Méltó zárása lenne ez annak, amit valaha Révai elvtárs kezdett el. 1990-ben Csurka miniszter vezérletével a magyar művelődés ügye megkapná az utolsó horogütést.

Kérem, mérlegelje ezt a hamarosan hatalomra jutó párt elnöksége.

Ezzel zárhatnám soraimat. De el kell gondolkodnom azon, hogy észrevételeimre az elnökségtől az MDF országos választmányának tagjaként sem kaptam hat héten át választ. Ezért bejelentem, hogy az MDF-ből kilépek.

Zelei Miklós

P.s.: Fenntartom a jogot, hogy levelemet nyilvánosságra hozzam.”

A válasz, amely 1990. március 8-án született, a 449/90-es iktatószámon, olyan, amilyet a derék pártember az elhajlónak mindenkor megír:

„Miklós!

Nem tudom, kinek kellett volna válaszolnia első táviratodra, de abban sem vagyok biztos, hogy választ vártál. Ez az utolsó leveled legalábbis azt sejteti, hogy nem véleményt akartál cserélni, hanem botrányt szerettél volna csinálni. Magad írod, hogy azt kérted: »táviratomat és döntéseteket hozzátok nyilvánosságra«. Később úgy teszel, mintha megértetted volna, miért nem célszerű a választások előtt belső ügyeket dobra verni, végül mégiscsak úgy döntöttél, hogy igenis legyen botrány. Mi mást jelentene a »P. s.«, mely szerint »Fenntartom a jogot, hogy levelemet nyilvánosságra hozzam«. Lelked rajta. Sajnálom, hogy nem tudtad eldönteni, hova tartozol.

Remélem, egyszer még sajnálni és szégyellni is fogod, hogy Csurkával szembeni indulataiddal próbálod Magadra irányítani a közfigyelmet. Majd akkor lesz miről beszélgetni.

Isten áldjon:

       Kulin Ferenc”

Még néhány sor:

„Magyar Demokrata Fórum       Budapest, 1990. március 22.

Elnöksége

Budapest

Hivatkozás: 449/90.

Kedves Barátaim!

Végre kaptam levelet, ami azonban - sajnos - kizárólag velem foglalkozik. Egyetlen szó sincs benne magáról az ügyről.

Fönntartom mindazt, amit 1990. március 5-iki levelemben írtam.

(Egyetlen kérdéssel kiegészítve: hogy is »próbáltam magamra irányítani a közfigyelmet« azzal, amit nem hoztam nyilvánosságra?)

Hovatartozásom szilárd tudata miatt, érdek nélkül voltam őszinte.

Üdvözlettel:

Zelei Miklós”

Nem sokkal később egy nálam jóval politikusabb barátommal beszélgettem e levélváltásról. Azt magyarázta, hogy is gondolhattam komolyan, hogy Csurkával konfrontálódnak? „Pista vidéken nagyon népszerű, rengeteg szavazatot fog hozni, amiről nem lehet lemondani. Te is tudod, nemzeti érdek, hogy sikerüljön nyernünk a választásokon.” Szinte lényegtelen, csupán a kedélyek megnyugtatása miatt emlékezte-

tek rá, hogy Csurka István egyéni jelöltként „vidéken”, a saját szülőoppidumában, Békésen bukott meg a rendszerváltó országgyűlési választásokon. Ellenben egyáltalán nem lényegtelen, hogy a magát újnak értékelő politikai gondolat és praxis a távlatokba, vagyis a „nemzeti érdekre” emelve tekintetét, hatalmi indulásakor korrumpálta önmagát eszmeileg (nem is lehetett volna másként?) a „gyakorlati célok” érdekében. Amelyeket föltétlenül el kell érni, hogy aztán, a jövőben...

 Addig is alkuval, de a kölcsönös engedményekkel járó megegyezés határainak megvonása nélkül, ebből következően napi, alkalmi alkukkal Đ ezekben az alkukban a szükség szerint és minden eset ellenkezőjében is alkalmazható új hivatkozással Đ őrzi a régit. Persze meg-, pontosabban letagadva. A hivatkozás, amely mindenre, kicsire, nagyra egyaránt vonatkozik, ahelyett, hogy rendezőelv volna, összekuszál mindent, összekever kicsit és nagyot. Megfoghatatlan, ahogy egykor a „párt vezető szerepe” volt megfoghatatlan, s épp úgy

- törvényeknél, normáknál és szabályoknál súlyosabb érvként - működik bármi érdekében, illetve ellen.

És a jövőben, ami most van, csupán ennek a számlái érkeznek. A perc jön el, amikor a siker - a kudarc szinonimája lesz.

   „Akár egy halom hasított fa,

   hever egymáson a világ,

   szorítja, nyomja, összefogja

   egyik dolog a másikát

   s így mindenik determinált.”

„Szorítja”?  

„Nyomja”? 

„Összefogja”? 

Beolajozza, elindítja és működésben tartja.

Korunk, 1993/7.

Délmagyarország, 1993. november 22-23.