A drótvidék egykor és most

A zöld ávó volt a vasfüggöny húzója. Ők, a határvadász ávósok kezdték építeni a drótkerítést és rakni az aknákat a nyugati határvidéken. Ötvenegyre elkészültek, de 1956 nyarán föl kellett szedni az aknákat. A következő évben újra lerakták a kis robbanó testeket, s ekkor szabták ki tizenöt kilométer mélységben a határsávot. A kerítések mögé került falvak mind elsorvadtak. A műszaki zár 1971-ig megszűnt, ekkorra szedték föl megint a 318 kilométer hosszú nyugati aknamezőt. Kiépült helyette a 260 kilométer hosszú elektromos jelzőrendszer. 1989 augusztusában kapcsolták ki a csengős drótokat, s elég hamar lebontották őket. Megszűnt a kemény határőrizet, legalábbis a mi oldalunkon. Most az osztrákoknál épülgetnek az őrtornyok, loholnak egymásba érve a járőrök. A megindult Kelettől óvják Európa boldogságát.

Négy éve nem volt divat a turizmus a vasi Bucsun. Az egész falu a drótok, a jelzőrendszer mögött élt. A falu bejáratánál az úton szöges gerenda feküdt keresztben, s a katona csak azt „okmányolta be”, akinek engedélye volt, hogy Bucsura látogasson.

Majd kilencezer embert és huszonnégy falut korlátozott a drót. És hányat kényszerített elköltözésre! Szombathely fölött, a négyszáz méteres Vashegy lábánál húzódik meg Vaskeresztes. A falu még innen, de a szőlők már túl voltak a szöges kapun. Történelmi hallgatagság jellemzi az itt lakókat, mint a határvidék bármelyik falujában élőket. Nem tudni, hogy ki kicsoda. A temesvári forradalom karácsonya után fegyveres szekusokat fogtak a falu közelében, hatot vagy hetet… És legalább ennyinek sikerült átjutnia.

A közlékenyebb emberek közül való Szakasz János bácsi, vele sikerül négy-öt mondatot váltani:

- Itt vannak a pincéink, pár száz méterre a határtól. Kijárási engedély kellett, hogy művelhessük a szőlőt. De ha kintfelejtkeztünk egy kicsit, este tízkor, negyed tizenegykor már zörögtek a katonák: befelé! Negyven év így múlt el.

- Nekem itt a pincémben van az állandó lakhelyem - meséli a szomszéd. - Ez maradt a válás után… Két engedélyt kellett beszereznem, legalább féléves levelezéssel! Egyet a rendőrségtől, hogy itt lakhassam, a másikat pedig a határőrségtől, hogy ott is éjszakázhassak, ahol lakom.

Fölfelé indulunk, hogy megtegyük a határig azt a pár száz métert. Az úton egy deka föld sincs, kő, kő mindenütt. A szőlők határánál látszik, hogy csak ötven-hatvan centi a termőréteg. A vaskeresztesiek nagyapái szétrobbantották a sziklákat, hogy művelni lehessen a hegyoldalt. Egy-egy kiadós felhőszakadás után - az asszonyok! - kosárban hordták vissza a földet a szőlőbe.

A táblát, amire írva van, hogy tíz méterre az országhatár, valaki lelopta. Csak a vasrúd rozsdásodik a párás levegőben. Az öt-hat méter széles élősövény túloldala már Ausztria. Úgy tűnik, járhatatlan, tüskés, ágas-bogas. Átlátni se lehet rajta. A megfelelő helyen félrehajtok egy ágat, gyönyörű, kitaposott ösvény szalad mögötte, egyenesen Ausztriába. Alaposan kitalpalt, gyakran használt utacska. Én is kipróbálom, a sógoréknál is el kell hajtani egy ágat, s látom, tényleg ott áll a csempészház, ahogy a helybeliek mondták. Hatalmas tanyához vezet a gyalogút, körben melléképületek, és a csönd. Itt van miről hallgatni.

Ha ennyire könnyed határállomást másutt nem is láttam, az átjárás - olykor csak magyar-osztrák viszonylatban - öt-tíz kilométerenként lehetséges. Fertőrákoson például gyalogos átkelőhely segíti a Fertő-tó körül biciklizőket, meg a cukrot vásárló ausztriai magyarokat. Eléggé elosztrákosodtak mind az ötezren. Létszámuktól annyira megijedt az első háború után a burgenlandi labanc vezetés, hogy hetven évig nem támogatták a magyar oktatást a környéken. Négy-öt éve indulgattak az első magyar osztályok.

A fertőrákosi gyalogátkelő mellett Mithras-szentélyt restaurálnak. Nagyon halványan látszik egy bika, egy kutya, s valamivel jobban a lövések nyomai, amit a szentélyre célba lődöző határőrök hagytak. Jó lenne eltüntetni a múlt idők más nyomait is. Például a túlzásba vitt lecsapolást. A kiszárítás megbontotta a Fertő-tó biológiai egyensúlyát, a „nyert” szárazföld, a rosszacska tőzeg, termelésre nem alkalmas. Védett rackákat legeltetnek most a hansági mezőkön, magyar szürke marhát, s érkezett egy kisebb bivalycsorda is, biológiai megőrzésre.

Az átjárás meg az át nem járás itt mindig ügy. A fertőhomoki Jurinkovics Józsi bácsi rocsóvezető volt az ötvenes évek elején a nádgazdaságban. Jött ötvenhat októbere, aztán a bukás, s a főnökség elvette Jurinkovicstól a rocsó indítókulcsát. Nevet ma se árul el az öreg, pedig senki nem él már az akkori főnökségből… Annyit mond csak: „Biztos, hogy valami személyiséget vittek át.” Aztán pár hónapra ő is átment Ausztriába, de nem tetszett neki a menekültélet, s visszajött. Azok vették elő, akik a csónakját elszedték az események idején. Újra ők voltak a főnökök. Jurinkovics Józsi bácsi meg járt be Sopronba, hetente jelentkezett a rendőrségen, aztán már csak havonta, néha megtiporták a lábát, néha elverték, mikor milyen volt az idő, az Alpokból jövő front. Az még ma se fordul meg az öreg fejében, hogy a főnökei forradalmárnak álcázott besúgókat hordtak volna át a csónakjával.

Megeshet, hogy erről soha, senki nem fog írni mélyebben és komolyabban, akkora a csönd ma is. De alighanem igaz, hogy negyven éven át egy országrész lakossága jelentős részének volt kiegészítő jövedelme a besúgás. A nyolcvanas évek végén egy menekülő „endékásért” ezerötszáz forint fejpénzt kapott az önkéntes határőr. Ha a katona lelőtt valakit: jutalomszabi.

Ott állnak a szép házak, melyiknek épült júdáspénzből a fala? Hallgatnak az emberek. Úgy látom, ezt mostanában nem fogják pszichoterápiás okból kibeszélni magukból. Se a keresztények, se az ateisták.

Délmagyarország, 1992. augusztus 24.