Mosdás holnapi hóban

majomtitán
a dilettánsok örök álma
a dilettánsok örök vágyai
az élet szebbik oldaláról
egymásra helyezett ketrecekben
török az égnek
(önidézet)

Fejlődésvázlat? Meg kell vizsgálni azt is, milyen szellemi viszonyok között nőttem - nőttünk - fel. Milyen eszmék, célok, információk határozták meg az életünket? Hiszen ahhoz a kérdéshez, hogy miért ilyen vagyok, ez is hozzátartozik.

Az életemnek fontos eseménye volt a Hideg napok. Hol és hogyan éltem át a találkozást a könyvvel és a filmmel 1964-ben és 1966-ban? Milyen mértéket kaptam a magyarságomról, a történelemről és a minderről való gondolkodásomhoz? Milyen volt az Iskola?

Lehet, hogy otromba támadásként is értékelhető ez a dolgozat. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy mi történt bennünk? Különben is, ma, „a dolgok ismeretében” lehetséges, hogy már csak (!) művészet a könyv is, a film is. Lehetséges, hogy már lelökte magáról a politika páncéljait: egy tömeggyilkosság anatómiája, művészi produkció, amellyel összefüggésben lényegtelen, hogy azt a tömeggyilkosságot „mi” követtük el. De nem így volt.

 + 

Kulich Gyula szocialista kollégium. A hivatalos név nem ez, de így használjuk. Ilyenek a tradícióink.

A hősies helytállás 1956-ban a rádió székháza, „az ország legsúlyosabb harcközpontja” melletti kollégiumban, ahová behatolnak az ellenforradalmárok, és ki akarnak végezni huszonhat koreai középiskolást. Az önálló ifjúsági önkormányzat bátor fellépése megment a megtizedeléstől százhárom fiatalt és tizennégy felnőttet. Gyula bácsi a golyózáporban kúszva hozza a kenyeret a „fiainak”.

„Helytállásunk pedagógiai tanulságai alapján kaptuk meg Minisztériumunktól 1957-ben - az ország akkori 285 középiskolai diákotthona közül dr. Szvétek Sándor kalocsai diákotthonával együtt - a »kísérleti kollégiumi« megbízatást.”

„Az első országos kollégiumi értekezlet alkalmával Kádár János elvtárs hozzánk látogatott be, s több órás megfigyelés és tanulmányozás után itt tartott - ünnepi taggyűlésünkön - irányító beszédet hazánk kollégiumai számára a nálunk tapasztalt nevelőmunka elismerésével.”

Gyula bácsi nem sokkal a látogatás után levélben számol be Kádár Jánosnak a kollégiumi nevelőmunka újabb sikereiről. A biztató választ pedig csak „Kádár elvtárs drága leveleként” emlegeti az esti eligazításokon a nagytanulóban vagy a kollégiumi rádióban ébresztő után, amit a szobánkban hallgatunk, a szobákat pedig a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésének tiszteletére szövetkezeteknek nevezzük: „A közösségi társadalomban közösségi emberré kell válnotok! Drága levelében Kádár elvtárs is ezt kérte tőlünk! A kapitalizmusban kíméletlenül egoisták az emberek. Az angol nyelvben például külön betű szolgál az én jelölésére. A mérhetetlen önzést jelöli az a betű! Ti nem lehettek önzőek, drága fiaim! Érzékeljétek a jövőt, ti nem az ént, hanem a közösséget kell, hogy első helyre tegyétek! Tőletek áldozatokat követel a szocializmus. Szívetekben, drága fiaim, a közösség jelölésére használjatok külön betűket! Az én szívemben izzanak a közösség betűi.”

Az önképzőkörben a szocializmus állásáról vitatkozunk. Kiválasztódik egy szűkebb társaság, akik már a Mao küldte figyelmeztetést értelmezzük: a szocializmusból a kommunizmusba véres átmenet vihet. Mit tegyünk, hogy ez ne történjen meg? És ellenállók vagyunk, csak ezt még nem tudja senki.

Szép pesti lányok járnak be, és olyan Ady-verseket mondanak, amelyekre korábban senki nem irányította rá a figyelmünket: „Olajfa erdőn, hímes réten / Merengve várok, mindhiába… / Ölelni készen, csókra vágyva, / Szomjas szívvel itt kell epednem… / Nem jön, nem jön az én szerelmem”. (Azuba)

Mit kell mondani ezeknek a szép, piperélt lányoknak? Újabb munkásra gyújtok. Szülői engedéllyel dohányozhatunk.

Önképzés után még ki lehet menni tíz-tizenöt percre. A Puskin utca sarkán az ápolónőképző koleszának ablakaiból sziszegnek a bulák, izzik a sötétben a cigarettájuk, mit kéne tennünk, hogy véres átmenet helyett békésen jusson győzelemre a kommunizmus? Gyanútlan járókelő a Kálvin tér felé a bezárt Imbisz maszatos kirakatának fényében. A Bástya utcánál visszafordulok.

Tavaszra van már barátom, Péter. Ő is elsős. És budapesti. Van kihez kijárni. A Mária Valéria nyomortelep helyén laknak, a József Attila lakótelepen. („A lakástermelés fokozása. Minden családnak egy nemzetközi felszereltségű otthon.”)

Pesti lakást először Péteréknél látok. Kétszobás, étkezős korapanel. A szebb napokon a szomszéd erkélyen egy lány, amikor nincs náluk otthon senki, zsebkendőkből kísérletezi ki magának az első bikinit, s tőlünk kérdezgeti, jó-e már?

Péter apja külkeres, a mamája a rádióban a német adással van elfoglalva. A nagyobb gyerek emiatt kényszerül externátusba, a kisebbik napközibe. A szekrényben konyak, amit a regényekben isznak. Egy nagy fiókból előkerülnek a családi képek és egy igazolvány, Trázsi Györgyné névre, Péter anyjának fiatalkori képével. „Ezzel bujkált a háború alatt, mint menekült erdélyi parasztasszony.” Később Sanyi bácsi mesél fiatal koráról, hogy milyen jól lehetett csókolózni a pályaudvari menetrendállványok hatalmas lapjai közé simulva. Utána a munkaszolgálat. Derűsen beszél róla, mint valami sportteljesítményről. Mennyi mindent meg tud csinálni az ember, s egyre többet bír, ha állandó edzésben tartják. De attól kezdve, ha együtt voltunk Péterrel, nekem hosszú ideig mindig bekattant: a mamájának bujkálnia kellett, az apja munkaszolgálatos volt, „miattunk”.

Hatalmas esemény az ünnepi könyvhét, tavaszról tavaszra a szocialista kultúra színe-java terül a könyvsátrak asztalán az olvasó elé. 1964 - az első budapesti könyvhetem. Sátortól sátorig barangolunk Péterrel, megbámuljuk az igazi írókat, a fiatal nőket, amint sort állnak dedikációért. Nem merek beállni egyik sorba se, félek, hátha kérdez valamit az író, és nem tudok felelni rá. Honnan tudná, hogy az iskolatáskámban ott egy spirálfüzet, benne a bizonyíték, író vagyok én is. Csak nézem őket, és arra gondolok, egy célért küzdünk, hogy „a népnek jobb legyen”.

Megveszem Cseres Tibortól a Hideg Napokat. „Ő nagyon jó író” - mondja a sátras lány, aki sajnos öregebb nálam.

Egy új könyv. Elvenni a bolt polcáról, kifizetni a tulajdonképpen megfizethetetlent, a szellemet, még töretlenek, illatosak a lapok, árad belőlük a szépmunka levegője, a tenyérre helyezve érezni a szavak, a mondatok súlyát; szöveg és nehézségi erő különös viszonyát. Mekkora idő, emberi ténykedés, küzdelem, agy- és szívmunka összegződik a hozzám simuló tárgyban. Ha tudnám, ki volt Kazinczy Ferenc, úgy érezném magam egy-egy új könyv felnyitásakor, ahogy ő, friss műveket hozó levelek feltörésekor, a szellem  testi érintésének örömében.

Érdekes volna most, ha akkoriban fölírom, kik jutnak eszembe elalvás előtt vagy az utcán baktatva. Ady biztosan.

Petőfi is. A Jóisten. Timur, aki képes volt rá, hogy egy csapatot megszervezzen. Nekünk is ezt kell tennünk, hogy helyes útra téríthessük a szocializmust. Lenin is bejön, akitől sajnos messze eltérünk. A bolsevikok, akik hajónkat a történelem viharos tengerén még jó irányban kormányozták. Ők azonban nincsenek nevesítve. Még leginkább egy kép: külvárosi háttér, rövidkabátos, micisapkás ember fölhajtott gallérral, óvatosan siet - fegyvert is kell szereznünk -, oldalról látszik, este van. Hogy mi a történelem? Ez nem kérdés. József Attila is gyakran eszembe jut, de kizárólag amint a végső győzelem felé menetelő munkásság élén halad, karon fogva a Mamát, aki „hatalmat, húst” követel a dolgozóknak. Ott van a fejemben Majakovszkij is. És Csabicsekker. Meg az akaraterő másik nagy példája, Zója. Mert van, ami az életnél is fontosabb. De majd ki fog hasadni a kép, kizuhog belőle Zója, magával sodorva ezt a gondolatot is.

Hatvannégy nyara a Hideg napokkal telik. A háború alatt a mi családunk is Jugoszláviába költözik, a végén meg vissza, apám szülőfalujába. A mi családunk hódító? „Visszafoglaltuk azt a részt, mert elvették tőlünk a másik háborúban.” Jugoszlávia a hódító? A könyvben nem ez van. („Taníttatjuk a gyerekeket, hogy eltávolodjanak tőlünk” - ez anyám a másik szobából. Nem is igazán értem. Amennyit mégis, hogy én „majd több” leszek. Természetesnek tartom. Ezért taníttatnak.) Magyar katonák ártatlan embereket öltek meg, hogy mi ott maradhassunk? Háromezer-háromszázkilenc ártatlan embert? És szégyellni kezdem, hogy ott laktunk, hogy magyar vagyok. A jövőnek másmilyen magyarok kellenek, nem ilyen szemétládák. Persze, amikor ilyenek vagyunk, akkor is a saját kardunkba dőlünk. Hisz Büky őrnagy feleségét a saját katonáink lövik a visszafoglalt lékbe. Megérdemeltük. Én meg fogok szabadulni a múlttól.

+

Két év múlva, 1966-ban a filmet is együtt látjuk Péterrel. „Mekkora film!” - mondtuk. „Igen” - bólintottam utána egyedül. Huszonöt év múlva az íróilag viszonylag gyengén kivitelezett, megdöbbentő ismeretterjesztő mű, a Vérbosszú Bácskában megjelenésekor újra megnéztük a Hideg napokat videón. Jó film 1991-ben is. Szereposztása parádés: Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám, Bara Margit, Horváth Teri, Psota Irén, Szemes Mari, Vass Éva, Avar István, Major Tamás. Még a kisebb szerepekben is: Bujtor István, Madaras József, Őze Lajos, Tomanek Nándor… (Megkapta 1966-ban a Magyar Filmkritikusok Nagydíját, Karlovy Varyban a II. főd’jat és a FIPRESCI-díjat, 1967-ben Pécsett a társadalmi fődíjat, a rendezés díját, s Szirtes Ádám a legjobb férfialakítás díját. 1968-ban Adelaide-oklevelet kapott a Hideg napok.)

„A nemzet a múltban soha, de soha nem gyakorolt önkritikát. Kalandozó magyarjaink, akik raboltak, fosztogattak a környező országokban, az elmúlt rendszer történelemszemlélete szerint szilaj, bővérű vitézek voltak. Az iskolában dicsekedve tanították, hogy a szomszéd népek sanyargatott lakossága így foglalta imába nevüket:

»A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!«

Szégyenkezni kellett volna miatta?

Igen, de mi nemzeti büszkeségeink közé soroltuk.

[…] Ha az egyes ember lelkében feltámad a keserű szégyenérzet, a nemzetnek, a hatalmasnak, amely felnőtt tagjai útján a gyermekekre is átragasztotta a tévhitet, az a nemzet most ne szégyenkezzék?

De igen, szégyenkezzék!

[…] A mai harmincévesek vagy annál fiatalabbak körében elterjedt az úgynevezett »tiszta múlt«, »tiszta nemzedék« megfogalmazás. Ez a korosztály egyszerűen mentes’teni akarja magát mindentől, a történelem félresiklásaitól. Ők nem jártak, mint ellenséges katonák szovjet földön, ők nem voltak részesei a személyi kultusz idején történt »melléfogásoknak«, s a még fiatalabbak nem értik, hogy lehetett »bedőlni« az ötvenhatos provokációknak.

Erre a korosztályra - szerintük - nem vonatkozhat a nemzeti szégyenérzet terhe sem. Nem voltak részesek, nem voltak bűntársak, nem vállalják az apák tévedéseit, bűneit.

A nemzeti dicsőségnek részesei voltak? [… ] A nemzeti szégyen kérdése, mint a sebész gyógyító kése, úgy hatolt a szélesre duzzadt vitába, s felszínre hozta az eddig takargatott, csak szemérmesen kezelt kelevényt is.”

Olyan vagyok, olyannak neveltek, mint ez a cikk. (Vívódás igaz hazafiságért. Észak-Magyarország, 1967. március 16.) Hogyan tudnék vitázni, akár csak - és főleg! - magammal? A történelemnek azt a felét ismerem, amit azok az intézmények közvetítenek ki, amelyekkel kor- és sorstársaim többségével együtt kapcsolatba kerülhettünk. (KISZ, Magyar Ifjúság, az iskolai hivatalosság, a különféle rendezvények beszédei. Intézmény a társadalmi méretű, „otthoni hallgatás” is, ami a jóváhagyás jelének látszott, a kóbor káromkodások és az elszórt legyintések, egy-egy töredezett, az összefüggéseket nélkülöző történet ellenére is.)

A miskolci megyei lap Mód Aladárnak a Népszabadságban 1967. március 12-én megjelent Nemzeti érzés vagy nacionalizmus című publicisztikáját „bontotta le helyi szintre”, riportelemekkel - mit mond a Hideg napokról a „kifelé tóduló közönség”? - színesítve az elveket. Idézi persze Mód cikkének alapgondolatát is: „Az igaz hazafiság kialakításához pedig az is hozzátartozik, hogy tudjuk: a hazafiság nemcsak országunk és népünk értékeinek és erényeinek szeretete, hanem a hazafiságnak része a nemzeti szégyenérzet, a nemzeti felháborodás is. A haza és haladás iránti szeretet arra kötelez bennünket: szégyelljük, hogy más népek, de saját honfitársaink s legjobbjaink ellen elkövetett bűnök eszköze lehettünk, vagy ilyen bűnök tétlen tűrése terhel bennünket.” (El tudom képzelni az aktívaüléseket a pártközpontban meg a pártbizottságokon, amelyek azzal foglalkoztak, hogy kell az új filmmel összekapcsolva „levezényelni” a március 15-ei eszméket.)

Jól irányítottan folyik a sajtómunka, s vele párhuzamosan az igaz hazafiságért vívódó kampány. (Az első három hónapban több mint hatszázezer fizető nézője volt a filmnek.) Az Észak-Magyarország egy másik cikke arról számol be, hogy a diósgyőri Vasas Klubban csaknem másfél száz érdeklődővel vitatkozott Kovács András és „dr. Karsai Elek történész-író, a filmben tárgyalt időszak kiváló ismerője” arról, „miért is kifogásolják egyesek vagy kisebb csoportok a Hideg napokat”.

„A fiatalok felszólalása - szól a diósgyőri tudósítás - elsősorban művészeti vonatkozásban, bizonyos fokú esztétikai igényességgel közelítette meg a témát.

Elsősorban munkásemberek hangsúlyozták felszólalásukban, hogy a film nemhogy ártana, hanem éppen segít jobban megismerni, tisztábban látni a múltat, és minden törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy hasonló eset ne ismétlődhessék meg. Ehhez pedig az őszinte vizsgálatra, múltunk hiteles, szépítésmentes feltárására van szükség. Ha ezt nyugodt lelkiismerettel elvégezhetjük, az erőnket bizonyítja és hitelünket növeli.”

A tanácskozás sok kis fehér foltra világított rá.

Azonos szövegekkel táplálkozom, örülök, hogy gyarapodnak az ismereteim, s megfogadom magamnak, elég erős leszek hozzá, hogy megismerjem a gaztetteket, amiket a múltban elkövettünk, de ahhoz is, hogy leküzdjem magamban a magyarság összes hibáját. Csak rajtam múlik a jövő.

A Békés megyei Népújság 1966. október18-ai száma Krizsán Pál AKÖV-nyugdíjas fényképét közli, a képaláírás: „Békéscsabán vasárnap este a Szabadság filmszínházban a Hideg napok 4 000. nézőjét megjutalmazták Cseres Tibor: Hideg napok című regényével”. A mozikban kérdőíveket osztanak, hogy tetszett a film? (Új Élet, 1966. okt. 1.) Hiszen, mint Rényi Pétertől megtudjuk (Népszabadság, 1966. október 2. Egy kiváló filmről): „Itt a fasizmustól, a régi rendtől megzavarodott tömegekről van szó - és ezek nem voltak jelentéktelenek -, rájuk irányul az egész figyelem. Ezek a tömegek pedig ma is léteznek, és ki így, ki úgy, de sokan közülük még ma is őriznek valamit annak az időnek a neveltetéséből, beidegzettségeiből, reflexeikben, előítéleteikben ma is fel-feléled az a múlt. S ugyanaz a mentegetőzés jellemzi őket, mint e cella lakóit, ugyanaz az elhárító mozdulat, »a hagyjuk ezeket a dolgokat« legyintés, amelyet talán ennek a filmnek a láttán is hallunk majd itt-ott. Kovács bátorsága, hogy ezt a hagyatékot, amelyről túlságosan is ritkán beszélünk, homályos rejtekeiből a nyilvánosság porondjára szólította, és még nagyobb érdeme, hogy meg is birkózik vele.”

Az újvidéki vérengzésre Rajk András emlékezik a huszonötödik évfordulón, a Népszabadság 1967. január 18-ai számában: Hideg napok 25 éve - „Hideg napok” ma  című cikkében, „a tárgyilagos, igaz történelemszemlélet szellemében fogant műről” és „bizonyos korosztályok mélyen beivódott nacionalizmusáról” írva. Ám Rajk cikke járulékos elem csupán. Ezzel a címmel a KISZ hirdetett évfordulós pályázatot, s a szerző ennek eredményeit értékeli. Százhatvan pályamű érkezett be, nyomdásztól, technikustól, női szabótól: „Fiataljaink - sokat szidott »teenager«-eink (a még húsz év alattiak) - gondolatgazdagságról, fejlett erkölcsi érzékről, tehetségről, sokoldalúságról és tisztességről tettek bizonyságot ezekben az írásokban.”

Nyilvános ellenvélemény is elhangzik, s épp Kovács András szájából, de a pesti orvosegyetem újságjában: „A nemzeti bűn kategóriáját nacionalista fogalomnak tartom”.  Az idézet egyébként a következő mondatban folytatódik: „Ha elfogadjuk a kollektív felelősség elvét, indokolt a kollektív megtorlás is.” A kétértelműséget ne tulajdonítsuk Kovács Andrásnak, hanem tudjuk be az egyetemista hírlapíró szerzői gyakorlatlanságának.

No de…

A réteglapban, az értelmiség között akkor is, ma is mértékadónak számító Valóságban (1967. júliusi szám) közölt „Egy film drámája” című hosszú beszámolójában Kovács András „a nemzeti bűn fogalmát” nem utasítja el ilyen kategorikusan. Igaz, nem is erősíti meg. Citálhatnánk a cikkből hosszú mondatokat, amelyek a filmrendezőnek a jugoszláviai magyarság hatvanas évekbeli állapotára vonatkozó felkészületlenségét bizonyítanák. Vagy ismerethiányait a nemzeti hovatartozás tudatáról. Olcsó poénokat sem akarok elsütögetni arról, hogy miket írt ebben az eszmefuttatásban Kovács András az ötvenhatos „ellenforradalomról”. A Hideg napoknál maradva idézzük tőle: „A film jugoszláviai visszhangja nem igazolja azokat a félelmeket, amelyek jó hírünket és a két nép közötti barátságot féltették. Ahogy két ember között is ott kezdődik az őszinte barátság, amikor nincs olyasmi, amiről ne mernének nyíltan beszélni egymással (Kiemelés tőlem: Z. M.), úgy ez az őszinte hang is bizalmat és rokonszenvet  ébresztett Újvidéken, Belgrádban és Zágrábban […] A jugoszláv progresszió a filmet örömmel fogadta”. És a cikk elejéről a magyar progresszió, amelyben Kovács „bízott”? „A Hideg napok harcra késztette ezt a progressziót, melyet, azt hiszem, gyakrabban kellene harcba vinni, „edzésben kellene tartani”, nehogy elapadjanak az energiák, vagy nehogy torz irányba forduljanak és magukat emésszék.”

Ha nem is ezzel a szóval, de említi a filmrendező Tito vérbosszúját, két oldalról is. Az egyik a szerbeké: „…az áldozatok miért hagyják magukat ellenállás nélkül lemészárolni? Nem ilyenek voltunk mi szerbek.” Még inkább: „…mi is visszaadtuk a kölcsönt, most már felejtsük el!” A másik oldalon a magyar szempont: „Voltak, akik azt kifogásolták, hogy a film egyoldalúan csak a »magyar bűnről« beszél, de a »szerb bűnről« nem, holott 1944-45-ben az ugyancsak védtelen és ártatlan magyar lakossággal szemben ugyanilyen tömeges megtorlást alkalmaztak viszonzásul a szerbek. Az kétségtelen, valóban volt - máig sem tisztázott körülmények között és pontosan meg nem állapított arányokban - ilyen kollektív bosszúállás, a filmben történik is rá utalás, azonban teljesen megváltoztatta volna a film jellegét, ha kiszélesítettük volna az ábrázolás körét a történelmi előzményekre és következményekre. Művészi meggondolások mellett azonban az is fölmerült, vajon célravezető-e, ha ezzel az eseménnyel mi magyarok foglalkozunk először.” (Kiemelések tőlem: Z. M.)

Úgy ír Kovács, mintha reális lehetősége lett volna, hogy „az ábrázolás körét kiszélesítse a történelmi következményekre”, és kizárólag önálló mérlegelés kérdése volt, hogy - főként művészi megfontolásai miatt - végül is mellőzte a „tisztázatlan körülményű és pontosan meg nem állapított arányú kollektív bosszúállást”.

Cseres Tibor az 1964-es ünnepi könyvhéten találkozik egy bezdáni férfival, aki beszámol neki a szerb Sztalin, Tito partizánjai által meggyilkolt 118 magyarról. „Még aznap megírtam találkozásomat a Bezdáni emberrel - emlékezik Cseres a Kortárs 1991 februári számában -, s néhány nap múlva az Egyetemi Színpad közönsége előtt előadtam, amit a 118 meggyilkolt emberről tudtam.

Hallgatóságomat észrevehetően meglepte e nem ismert tragédiák híre. [Ha ott ülnék az Egyetemi Színpadon, vagy ha e kulturális esemény ugyancsak bekerülne az újságokba, a rádióba, két évvel később már tudnám, hogy azoknak, akik valamiképp tiltakoznak, nem az a kínos, hogy mi vallunk, hanem az egyoldalúság, a csönd, a másik oldalon.]

Reméltem, hogy a könyvnapi tapasztalatom hírét közvetlenül a Hideg napok olvasatához mellékelhetem.

Sajnos, beszámolómat, a Bezdáni embertől kapott értesüléseimet csak hosszú esztendők múlva merte közölni a Kortárs. Közös bátorságunkat akkor is diplomáciai bonyodalom követte: épp egy Tito-látogatás szenvedett némi halasztást miattunk, a jugoszláv partizánszövetség persona non gratának - nemkívánatos személynek - minősített. Alighanem károsnak is, a köteles hallgatás megtörése miatt.

[…] A mészárlásokat a jugoszláv politikusok és államvédelmi szervek mindenáron igyekeztek eltitkolni, elhallgatni, s csírájában igyekeztek elfojtani minden emlékező vallomást és adatgyűjtést. Ha ilyesmit észleltek, a megtorlás nem maradt el.”

És mit csináltak a magyar kommunisták? A „négyes fogat” politikája annyira nemzetellenes volt, hogy a Bácskában lemészárolt magyarok iránt még Tito-ellenessége sem ébresztette föl érdeklődését. Kádár János finomított rákosizmusába, ha módjával is, de már belefértek nemzeti elemek. Kádár belgrádi látogatásainak az útja azonban a Jugoszláviához fűződő viszony „rendezésének”, majd „rendezettségének” idején nem vezethetett a bácskai tömegsírok között. Beleillett viszont a politikájába, s passzolt a szégyenkező nemzeti elgondolásokhoz is, a Hideg napok. Függetlenül attól, hogy az író akarta-e, szándékolta-e. (Cseres Tibor 1966-ban a regény színpadi adaptációját is elkészíti.)

A Hungarofilm (volt) szocialista országok osztályának adatai szerint - Kína és Korea kivételével - egyedül az NDK-ban nem mutatták be a filmet. Ennek okáról a Gondolat-Jel című rádióműsorban hallhattunk érdekes beszélgetést 1988. február 7-én. A Hideg napokat nézve az NDK-ban azt látnák, hogy nemcsak a németek műveltek ilyen dolgokat. A műsor szerint ezt a NSZEP KB fogalmazta meg így. (Az első elutasítás után Magyarország 1967-ben újra próbálkozott az NDK-val, 1968-ban átvették, ennek ellenére - a Hungarofilm kartonjáról ez állapítható meg - 1978-ban kértek bemutató kópiát…) Száraz György korábbi szóbeli közlése: „a Hideg napok volt az a magyar film, amit Erdélyben még a falvakba is elvittek.” Egy másik szóbeli közlés, Dudás Károly Szabadkáról: „Mutatták a Vajdaságban is, nagy volt a fölháborodás a magyarok között.”

A Lityeraturnaja Gazeta a nacionalizmusról és az internacionalizmusról írt „Hideg napok” nem lesznek többé címmel. A cikkről az ÉS számol be 1967. április 1-jén: „A szocialista átalakulás [Magyarországon] lényegében megszüntette a nacionalizmus gazdasági és társadalmi alapjait. Ennek ellenére a nacionalista ideológia nem tűnt el […] Nem szabad elfelejteni, hogy az ország felnőtt lakosságának 60 százaléka a Horthy-rendszerben nevelődött.”

„A szovjet publicista” valóságos lelkesedéssel emlékezik meg Szeged és Újvidék közvetlen barátságának ott tapasztalt szép példáiról, mint a nacionalista előítéletek fokozatos megszűntének, a népek közötti bizalom növekedésének örvendetes jeleiről.”

Kiviszik a Hideg napokat 1967 szeptemberében a londoni magyar filmhétre, bemutatják Franciaországban, az NSZK-ban, Belgiumban, Olaszországban, Svédországban, Uruguayban, Kanadában, Finnországban, Svájcban, Spanyolországban, Chilében, Algériában, Ausztráliában, Portugáliában, Mexikóban, Izraelben, Indiában és az USA-ban.

A France Soir (1968. február 3.) Vérfürdők Magyarországon címmel ír a filmről. Le Monde (1968. február 9.): „Kovács András, amikor előveszi honfitársait, visszautasítja a klasszikus sémát, hogy csak az ellenség a bűnbak…” Les Nouvelles Littéraires (egy nappal előbb): „A Hideg napok című film olyan kegyetlen és szégyenletes eseményeket elevenít fel, amikről a kollektív lelkiismeret jobban szeret hallgatni.” Reforme (Paris), (1968. február 10.): „Vámpírok vannak közöttük. Ezt fejezte ki a Hideg napok.” L’Humanité (1968. január 31.): „A fajelmélet, a tetőponton lévő nacionalizmus, amely a történelmi szituációk következménye, íme ezek azok a betegségek, melyekből a népeknek ki kell gyógyulniuk. [..] A Hideg napok egy csoport magyar katona bűne, akik 1942-ben razziákat tartanak a szerb és zsidó  lakosság körében Bácska területén, amit a versailles-i békekötés ítélt Jugoszláviának, és amelyet 1941-ben elözönlöttek a magyar csapatok, akik akkor szövetségesei voltak a hitleri csapatoknak. A razziák áldozata 2500 szerb és 800 zsidó.” (A franciák 1945 májusában a győzelem eufóriájában két-három nap alatt ötvenezer algériait gyilkoltak le. Ez indította el az algériai fölkelést. Az 1966-os velencei filmfesztivál akkor közismert botránya: a francia delegáció kivonulással tiltakozott, mert a franciákat előnytelenül ábrázoló Algíri csata című film kapta a nagydíjat. A kivonulásról Kovács András tudósított Valóság-beli cikkében. Hallgatott azonban a tökéletesen tisztázott körülményű és pontosan megállapított arányú tömegmészárlás méreteiről.)

+

Ez a művészet uralkodó csúcsa. A felhőkön túl ott magaslott a valódi csúcs, de hol voltak a felhők?

Csoma Gyula kollégiumigazgató, Makarenko-díjas pedagógus soha nem beszélt arról, hogy ő 1902-ben Székelyudvarhelyen született. „Felnőtt” hírlapíró vagyok a Magyar Hírlapnál a 70-es évek végén, amikor a magyar pedagógia szegény öreg Liszenkója többször is bebotozik a szerkesztőségbe, átad egy tizenhét oldalas stencilezett paksamétát is, ami az „Idős Csoma Gyula életútja és diagnózis-sorozata” címet viseli. Megtudom például, hogy az első háború után Magyarországra menekült, s az édesanyja sírját Székelyudvarhelyen csak 1940. október végén keresheti fel. Hogy a következő évben áthelyezik Mezőberényből Marosvásárhelyre, a székelyföldi polgári iskolák szakfelügyelőjének. Internátust szervez, szobrot állíttat ősének, Kőrösi Csoma Sándornak, elindítja az országos Kőrösi Csoma-mozgalmat, és újra menekülés… A Kulich Gyula szocialista kollégiumban egy mondatot nem hallottam tőle az erdélyi magyarokról. Azt többször, hogy milyen büszke a Makarenko-díjra, amivel a magyar pedagógusok közül elsőként őt tüntették ki. Végigolvasom hát a Pedagógiai hőskölteményt, az Igor és társait, a Gorkij-telep meg a Dzerzsinszkij-kommuna irodalmi formába öntött nevelési tapasztalatait. Új emberré kell válnom, ez a megoldás. És elfelejteni mindazt, ami régi. De hogy mi „a régi”, az föl se merül, hiszen már itt az új.

Figyelemre méltó sorok a Csoma-stencil elejéről: „Édesapám tehát jövőbe látó (Kiemelés: Cs. Gy.) személyiség volt. S 14 éves koromban, 1916-ban történt elhunyta után - meggyőződésem szerint - Tőle öröklötten kezdett bennem is kialakulni egész életutamon a jövő érzékelése.”

Abban az értelmiségi léten kívüli szellemiségben, ami a szocialista kultúra elszigeteltsége volt, ahol azért végül is van könyvtár, sőt, ami van, az „A” könyvtár, amik benne vannak, azok „A” könyvek, van Ady Endre, József Attila, egy kis francia forradalom, de nincs valódi tudás a jelen világról, könnyen lehetett a „tanítást”, benne az irodalmat is, a mindent átható politikai propaganda szolgálatába léptetni. Még durvábban: maga a tanítás, az irodalom vált politikai propagandává, ahogy a lakásépítés, a fürdőkádgyártás, a télikabátvarrás meg a húskonzerv és a Herz szalámi is. (A tudósítások a nyugati tudósítókról, akik elcsodálkoznak a jól öltözött emberek és az egészségtől kicsattanó, pirospozsgás gyerekek láttán.)

„Egy belgrádi írótalálkozón - nyilatkozza Cseres Tibor a Korunk 1990/5-ös számában -, ahol a könyvről beszéltünk, szóba került, hogy ezt én miért írtam meg. Noha ez a mű a maga szűkösségében vagy leszűkítettségében a magyar hadsereg, az ún. Horthy-hadsereg tisztikarának negatívumait terjeszti elő. Ott elmondtam, hogy én azért írtam meg ezt a művet, mert reméltem és remélem azt, hogy a 3 500 Újvidéken kivégzett ártatlan embernek vagy nagyrészt ártatlan embernek a vére úgy száll vissza a gyilkosokra, hogy a következő 40-50-60 ezer magyar vére is visszaszállhat a gyilkosokra, akik ‘44-ben, miután a vesztett háború után a partizánok visszatértek Bácskába, vagy bevonultak Bácskába, ott 3500-nak tízszeresét, hússzorosát végezték ki. Én reméltem vagy remélem, mondtam akkor Belgrádban, hogy ennek a történetét egy szerb ’ró írja meg. Erre csodálkozás következett, és valaki felállt, nevét már nem tudom, szerb író, elmondta, hogy nem tudja, hogy ők tudnak-e ezzel foglalkozni, mert számukra ez a szám, akkor is, ha 60 ezerig felmegyünk a kivégzett bácskai férfiak számát illetően, bagatell az egész jugoszláv emberveszteséghez képest…”

A regénybe, a filmbe nincs beleszőve a várakozás, hogy a másik „tételt”, a negyvenezer magyart „odaát” kellene megírni. Mindkettőben egyetlen mondat az „utalás”: „Képzeljétek el, mi lesz itt, ha a szerbek bevonulnak ide a háború végén!” Ebből kellett volna bármit is megtudnom? (Olyasmit kérek számon, ami abban az időben elképzelhetetlen volt. Akkor inkább a hallgatás, a távozás? Márai Sándort, Szentkuthy Miklóst nem lehetett felhasználni. Viszont az értelmiség abban az időben örült, hogy beszélhet valamiről, ami már olyan, mintha történelem volna… Nem tudom eldönteni, hogy egy magas képzettségű felnőtt férfi, aki a „rendszer” - és ígéretei! - iránt elkötelezett volt, mennyire hihetett abban, hogy „odaát” egy másodikkal viszonozzák a mi kis első lépésünket.)

A KISZ sem írt ki pályázatot: Bácskai vérbosszú 25 éve - bácskai vérbosszú ma. Holott kiderülhetett volna, a vajdasági magyarok a lélekszámuk hét-nyolc százalékát megsemmisítő mészárlást úgy élték meg, ahogy a holocaustot a zsidóság. Ez az 1991 őszi menekültáradaton igazán látszik. (Csak éppen beszélni nem lehetett róla. A korszakos eszmék miatt sem. Az akciót egy „fasiszta” hadsereg katonái követték el. Ami „rendben” van… A mindent felülmúló reakciót viszont „szocialista” partizánok.)

Rám 1966-ban annyi tartozik, hogy szégyenkezzem magyarként, s az a dolgom, hogy „a múltat bevallva új embert kovácsoljak” magamból. Igyekszem is. De valami alapvetően nincs rendben. Még azokkal sem, akiket a legjobban szeretek, a szüleimmel: a puszta létért kell naponta többször is hazudniuk. Én őszinte akarok lenni. De mi a titok, hiszen nincs? Akkor miért hazudnak? Mégis kell, hogy titkok legyenek. A könyvek, amelyeknek az olvasását a titkos hittanórán tiltották el, más könyvek, amelyekről a tanárok, az úttörő- meg a KISZ-vezetők mondják, hogy nem szabad elolvasni, s megint mások, amiket otthon szednek el: „rosszaság”, „hanyag és egyenetlen iskolai munka”. De én jó akarok lenni.

Forrás, 1992/4.